Lassan tizenöt éve már annak, hogy az Agade elindult a Mimas körüli pályájáról. Hosszú és viszontagságos út van mögötte, a Szaturnusz holdjától való indulástól a jelen helyzetéig. Az Agade egyike annak a néhány tucat hajónak, amit a Diaszpóra hívei építettek és indítottak útjára. A Diaszpóra egy elképzelés, egy modell, amit Samuel Shimizu alkotott meg majdnem száz évvel ezelőtt. Az elképzelés alapja, az elmondásuk szerint, maga az emberi természet. Bár az emberiség teljes sikerrel be tudta népesíteni a Naprendszert, sajnálatos módon a technológia és a fizika határait nem tudja csak úgy átlépni. Az emberiség technológiai stagnálásba kezdett, amit a fizika törvényei írtak elő.
Shimizu viszont az emberiség történelmére visszatekintve, az Afrikából való első utaktól Amerika felfedezéséig, és az első űrállomás megépítésétől a Naprendszer határának átlépéséig, úgy gondolta, hogy az embernek folyamatos terjeszkedésre van szüksége fennmaradásának biztosítására. Ennek egyik oka, hogy minél nagyobb területen van elterjedve egy faj, annál sikeresebb túlélővé válik, egyrészt alkalmazkodóképessége, másrészt a természeti csapások kiterjedésének csökkentése miatt. Emellett Shimizu úgy gondolt az emberi fajra, mint egy ketrecbe zárt állatra. A fizika ketrecére, amelynek állandóan lakott határa túlnyúlik a Plútó Nap körüli keringési pályáján, és amelynek kalandozó területe még a Naprendszer szélén is túl van.
Szóval ez volt Shimizu gondolata, amely táptalajra lelt a túlnépesedett Naprendszer bolygóinak és állomásainak lakói szívében és elméjében. A nézet hitté vált, miszerint az emberiség fennmaradása múlik a további terjeszkedésen. Csakhogy a gond az, hogy nem volt olyan állam vagy szervezet az emberiség hatalmas, összefüggő területén, amely érdemesnek vélte egy ilyen terv kidolgozását. A Földön, a Naprendszer többi bolygóján, holdjain és aszteroidáin, sőt a nyílt űrben keringő állomásokon több ezer kisebb-nagyobb állam és cég versengett egymással, vagy csak próbált küzdeni a profitért, esetleg a túlélésért. Egy hatalmas út megtervezése, amely jó eséllyel is csak évtizedek múltával hozna némi eredményt — azt is inkább csak hírek formájában — egyáltalán nem mozgatta meg senkinek a kedvét, végképp nem a pénztárcáját egy ilyen ominózus projekt végrehajtásához.
Ebből kifolyólag a Diaszpóra hívei a saját vagyonukhoz és befolyásukhoz nyúltak a cél elérése érdekében. A sok százmillió hívő a saját vagyonából építette fel a hátteret a projekt elindításához: hajógyárakat és bányákat vásároltak, szakembereket neveltek ki a Diaszpóra hite alatt, hogy nekikezdjenek a nagy alkotásnak. A Diaszpóra híveit nem anyagi vagy társadalmi javak megszerzése izgatta, hanem a hit, hogy az emberiség fennmaradását biztosítják Shimizu gondolatának továbbvitelével.
Nehéz elképzelni, hogy egy fajt, amely már a Naprendszer jelentős részét belakta, sőt amelynek a háromnegyede már életvitelszerűen nem is az anyabolygóján él, vajon milyen csapás lenne képes elpusztítani. Nos, ebbe a gondolatba kényelmesedett bele valamennyi kormány, szervezet és céges birodalom — de nem a Diaszpóra hívei. Bár ők sem tudták a megfelelő választ, hittek a terjeszkedés fontosságában, és ez elég is volt számukra.
Viszont a terjeszkedés nem volt veszélytelen. Bár látták a távoli csillagrendszerek körüli bolygókat, semmi sem garantálta, hogy azok képesek lehetnek az emberi élet fenntartására, végképp nem azt, hogy egyáltalán elérhetők-e. A távok hatalmasak a nyílt űrön keresztül, és bár az ember képessé vált a fénysebesség elérésére, ez közel sem elég egy gyors utazáshoz. Így a tervezett utak többsége évtizedekre, néha a száz éven is túlnyúló időtartamokra bővült. Ez hosszú idő, és minden ilyen út csak egy irányba szólt. A Diaszpóra hívei így célba vették a lehetséges rendszereket, és a hajók elkészültével lassan elindították őket.
Minden hajó hatalmas, az Agade sem volt kivétel ez alól. Kétezer-kétszáz méter hosszú, két nagy, elkülönülő része van. A hosszúkás testhez három szárnyrész, három teherblokk és a hajtóművek csatlakoznak szilárdan. Az a hajó leghosszabb része, amely a meghajtást biztosítja, illetve a szükséges anyagokat raktározza. A teljes hossza ezerhatszáz méter, ami még plusz kétszáz méterrel hátrafelé ki is nyúlik a három szárny között elhelyezett, egyenként hatszáz méter hosszú, három hatalmas teherblokk miatt. A szárnyak különös jelenségek voltak a hajón: nem az űrben való közlekedést szolgálták, sőt nem is légkörbelépést, hiszen a szerkezetet az űrben építették, és nem volt alkalmas egy égitesten való landolásra. A szárnyak első harmada, amely vaskosabb volt, légzsilipnek és dokkoknak adott helyet – több száznak –, és a landolásra, valamint az űrben való közlekedésre alkalmas kisebb hajókat tárolták rajtuk. A fennmaradó másik kétharmad több hektárnyi napelem elhelyezésére volt alkalmas, illetve egy-egy vitorla számára, amellyel az ezüstszínű vásznat kihúzva egy kecses napvitorlássá változtathatták a hatalmas hajót. Ez nem túl hatékony, de energiatakarékos; egy naprendszerbe érve egyszerű meghajtást biztosíthat az addig száguldó óriásnak.
A hajó másik része az elején található hengerszerű szakasz, amely majdnem ezeregyszáz méter hosszú, és átmérője megközelítőleg háromszázhatvan méter. Ebbe futott bele több száz méter hosszan a hátsó rész. Ez a hajó szíve és lelke. A henger bár külsőleg egy masszív fémtömeg, rajta apró hajókkal, épületekkel, zsilipekkel és tárolókonténerekkel, elsősorban a funkciója a test belső részének védelme, mivel a hengeren belül volt a forgó és ezáltal mesterséges gravitációt biztosító három hatalmas lakómodul. Ez a három modul adott otthont a hajó személyzetének és utasainak. Egyenként nyolcszázötven méter hosszúak, háromszázhúsz méter szélesek és kilencven méter magasak. Ez huszonkilenc szintet foglal magába. Mind a három modul alkalmas az önellátásra, és mindegyik modulban több mint kétezer ember él; a hajón utazók teljes létszáma megközelítőleg hatezer fő, javarészt körülbelül négyezer-kettőszáz ember Shimizu gondolatának eltökélt hívei. A maradék ezernyolcszáz utas valamelyik állomás nyomornegyedéről származó menekült, kétkezű munkások, akiknek feladata a hajó fenntartása és a hívek kiszolgálása. Amíg a Diaszpóra követői új reménnyel és hittel száguldanak a nyílt űr felé, addig a maradék mindössze a kitörés lehetősége miatt lépett be a legénységbe, az éhezés és a háborúk elől menekülve.
Ezek közé az emberek közé tartozik Nikolas Lantos is, egy félreeső, kis Uránusz körüli állomás szülöttje. Mindössze tizennégy évesen döntött úgy, hogy csatlakozik a Diaszpóra hitének projektjéhez. Bár maga nem volt hívő, egy nincstelen fiúnak ez volt a legjobb opció. Cserébe a hajón betöltött szerepe sem volt kimondottan jó: szerelőnek képezték, azok közül is a burkolatkarbantartói részlegre. Heti hat nap, napi nyolc órán át egy szkafanderben a burkolatot érő sérülések javításáért felelt. Ez meglehetősen veszélyes munka egy olyan hajón, amely már lassan másfél évtizede gyorsul, és megközelítőleg három év múlva fogja elérni a fénysebességet. Ezért is van szükség a hengeres burkolatra a hajó lakóblokkjai körül: ez akadályozza meg, hogy az apróbb törmelékek kilyuggassák a lakótereket.
A karbantartók ezért a munkáért úgymond prémiumellátást kapnak: hétszáz kreditet és egy egyágyas szobát saját fürdővel a közös helyett, összesen kilenc négyzetméteren. Cserébe viszont meglehetősen magas a halandósági ráta. Évi öt-hat haláleset történik, rosszabb években minden hónapra jut egy halott. Ez a legveszélyesebb munka az Agade fedélzetén.
Nikolas viszont teljesen beleszokott az életvitelbe. Huszonkilenc évesen, bár még mindig fiatalnak számít, másfél évtizeddel a háta mögött a legtapasztaltabb szerelők közé tartozik. Sok barátot és kollégát látott meghalni, de lassan beleszokott a gondolatba, hogy talán holnap ő lesz a következő. Nincsenek is nagy álmai a megérkezéssel kapcsolatban. Az út már tizenöt éve tart, három év múlva éri el az Agade a célsebességet, azzal halad még tizenhárom évig, majd egy ismételt tizennyolc éves lassítási folyamat következik. Tehát hatvanhárom éves lenne mire elérik a célállomást — már ha ott találnak bármit is, ami alkalmas az emberi élet fenntartására. Szóval az esélyek meglehetősen csekélyek, így Nikolas, ha letudta a munkát, a napnak él.
A havi hétszáz kreditje bőven több, mint a szerelők átlag négyszázas fizetése, de meg sem közelíti a hívek ezer–ezerkétszáz kredites átlagfizetését. A hajó kiszolgálószintjein viszont ez már kisebb vagyonnak számít. Ezeken a szinteken él az a körülbelül ezeregyszáz ember, aki nem Shimizu gondolatának híve. Ők némileg el vannak szeparálva az alsóbb fedélzetek egy részén. Alattuk található a két magas szint, ahol a hajón kertek és növények nőnek, és ahol madarak és egyéb apró állatok adnak egy falatnyit az egykori földi élet viszonyaiból. A többi szint — a kiszolgálószemélyzet szintjei fölött — az élelemtermelő szintek és a Diaszpóra híveinek fenntartott szintek iskolákkal, közösségi helyiségekkel és lakrészekkel. A felső részek tágasabbak, világosabbak, és a kabinok is jobban felszereltek: több szobával, saját konyhával és fürdővel rendelkeznek. Ezzel szemben a kiszolgálószemélyzet lakrészei — néhány kivételtől eltekintve — közös fürdőhelyiségekre és minden esetben közös konyhákra és kantinokra oszlanak.
Aznapi munka után Nikolashoz egy fiatal, csinos nő érkezik, sötét hosszú hajjal, aranybarna szemekkel.
— Örülök, hogy megint életben találtalak. — mosolyodott el a nő.
— Hát, tudod, Selena, ez így volt az elmúlt tizenöt évben, és így marad a következő tizenöt évben is. Ha csak nem találok mást magányos estéimre.
— És csakugyan kit találnál helyettem? Talán Mariját? Vagy Penelopét?
— Lehet. Esetleg hallottál róluk valamit? — kérdezte kicsit kötözködően Nikolas.
— Kóstolgass csak nyugodtan. Ezt is ugyanúgy felszámolom, mint az idő többi részét. — válaszolta a nő.
— Már nem az egy órát fizetek. Reggelig maradsz, kedvezményben vagyok?
— Egyes napokon nem. Három órát tudok maradni, de utána mennem kell tovább.
— Akkor lépjen be a kastélyomba, kisasszony.
Selena belépett a szűkös kabinba, ami még így is jóval nagyobb volt, mint az átlagos egyágyas kabinok, amelyeket a szerelőknek és a fenntartószemélyzet fontosabb dolgozóinak tartanak fenn.
— Ha tudnád, mennyire irigyellek ezért. — mondta a nő.
— A tiéd sem lehet olyan rossz.
— Hat ágy egy kis lyukban. Bőven elég rossz.
— Gyere át a szerelőkhöz. Vagy gyere hozzám feleségnek, és ketten osztozhatunk ezen a palotán.
— Csábító gondolat, de mi lenne a többi kuncsaftommal?
— Marija és Penelope szerintem át tudnák vállalni a többieket.
— Még örülnének is neki. Viszont elég a viccelődésből, nekem mennem kell tovább, de ugye a megbeszéltek szerint…
— …forró magányos zuhany előtte és utána. Természetesen, mint eddig, érezd otthon magad.
Selenának több sem kellett: levette szürke-kék kezeslábasát, majd az alatta lévő fehér pólóját és alsóneműjét, és a gyönyörű, homokóra testű, hosszú fekete hajú nő belépett az apró fürdőkabinba. Nikolas köntösben leült az ágy szélére, elővette a szürke, feketefedős poharát, és magában elmélyedve kortyolgatni kezdte. Ez sok idő lesz — gondolta magában. Selena szereti kihasználni ezeket a napokat, amelyeket Nikolassal tölthet. Saját privát fürdő: számára szinte elérhetetlen luxus.
A kiszolgálószemélyzet szintjein az ember ellátást aszerint kap, mennyire hasznos a munkája. Nikolas szerelőként a burkolatkarbantartóknál közvetlenül ügyel az Agade épségére és a benne utazók életére. Ezzel szemben Selena és még jó néhány hozzá hasonló nő és férfi a szükség szülötte. Az egyetlen dolguk a kiszolgáló személyzet testi szükségleteinek ellátása. Inkább kényelmi feladatot látnak el, mintsem létfontosságúakat.
Selena, ahogy Nikolas is, nincstelenként csatlakozott a Diaszpóra projektjéhez. Bár idősebb volt nála — már a tizenhatot is elérte —, nincstelenként már maga is rákényszerült, hogy mindent megtegyen a túlélésért. Számára a Diaszpóra ugyanazt a biztos, kiszámítható életet és kétes, egyirányú jövőt biztosította, mint a kiszolgáló személyzet többi ezernyolcszáz tagjának.
Selena hosszas zuhanyzást követően már félig-meddig megtörülközve, de még mindig vizes hajjal lépett ki a zuhanykabinból. Nikolas felállt az ágy széléről, és tátott szemekkel figyelte a sápatag arcú, vörös ajkú, aranybarna szemű nőt.
— Na, mi van? Elvitte a cica a nyelvedet?
— Nem, csak megcsodáltalak.
— Mintha nem lenne rá alkalmad minden héten egyszer.
— Mit is mondhatnék. Minden héten gyönyörű vagy.
Selena kacér mosolyt ejtett, és ledobta magáról a törülközőt. A meztelen, gyönyörű nő közelebb lépett Nikolashoz, benyúlt a köntöse alá a mellkasi résznél, és a kezeit szétnyitva ledobta azt a férfi válla fölött. A fiatal nő még közelebb lépett, két kezével a férfi vállaiba kapaszkodott, bal lábát pedig a dereka köré fonta. Ajkaik forrón egymásra találtak, és be is dőltek az ágyba.
Az Agade személyzete három lakómodulban lett elhelyezve. Nikolas modulja a hármas; mind a három ugyanazon feladatok ellátására lett építve, lakhelyül szolgáltak a hajó utasainak. A kialakításuk is megegyezik, tehát mindben található egy részleg a kiszolgáló személyzetnek. Ezek a részlegek el vannak szeparálva a hajó többi részétől. Csak munkavégzés céljából, illetve engedéllyel lehet azokat elhagyni. A három modul úgy működik, mint három kicsi önellátó város, amelyeket hidak kötnek össze; a kiszolgáló személyzet részlegei pedig a város a városban. Nagyjából a feltételek hasonlóak a kiszolgáló személyzet és a hívek részlegei között is, de van egy igen nagy különbség, ami miatt a kiszolgáló személyzet másmilyen elbírálásban részesül: ők maguk nem hívek. Legalábbis a csatlakozáskor nem voltak a felekezet tagjai. Páran igyekeznek felvenni a Diaszpóra hitét abban a reményben, hogy akkor kikerülhetnek a kiszolgáló személyzet részlegéről, de ez nemigen szokott megtörténni. Aki ahogy fellépett a hajóra, úgy is marad rajta.
Indulás előtt a hívek minden esetben genetikai teszteken mennek át, hogy a szaporodásra legalkalmasabb személyeket válasszák ki. Ők az indulás előtt munkát és annak ellátására többéves képzést kapnak, és így indulnak el a csillagok felé. A kiszolgáló személyzet szintén átment egy ilyen kivizsgáláson, de az ő esetükben a Diaszpóra hite inkább feláldozható személyzetként gondolt rájuk, akik biztosíthatják a hívek útját a céljuk felé.
Bár hasonlóak a munkakörök ezen részlegek között, van egy nagyon fontos különbség: a hívek munkái nem korlátozódnak veszélyes feladatok ellátására. Bár a biztonsági személyzet csak belőlük állhat, a szerelők esetében ők csak mérnököket és felügyelőket adnak a közösbe, míg a munka veszélyes része a kiszolgáló személyzethez tartozik. A kiszolgáló személyzet pedig a részleg ellátására ugyanúgy rendelkezik orvosokkal, mérnökökkel, tanárokkal, de az Agade és valamennyi Diaszpóra-hajó fedélzetén ők csak másodrendű állampolgárnak számítanak. Ha túlélik az utat, esetleg egy új generációnak adnak életet, és ezzel elősegítik a projekt beteljesedését, ahogy azt Shimizu tervei megkövetelik. Tehát mindenki a helyén lépett a fedélzetre, a helyén születik, és a helyén is hal meg.
A hajónak két parancsnoka van: egy vallási és egy kapitány. Az Agade fedélzetén a kapitány Kamil Richter volt. Ő, mint a hajó legénységének jelentős része, a Diaszpóra és ezáltal Shimizu híve is volt. Ő volt a hajó legénységének parancsnoka, beleértve a biztonsági személyzetet is, és bizonyos jogkörökben a hajó utasainak is a felettesévé vált. Magas, széles vállú, határozott férfi volt; mikor a fedélzetre lépett, még csak negyvenegy éves volt, több háború veteránja. Ma már az ötvenhatot tapossa. Fedélzetre lépésekor a legidősebbek közé tartozott, bár a fiatalok sem úgy tervezték, hogy megélik a célba jutást. Ez hatványozottan igaz volt Richterre.
A hajó másik parancsnoka a vallási vezető, Oksana Daria Shin anya, aki Shimizu élő képviselője a hajón és az Agade szent vezérlője. Egyike azon keveseknek, akik a Diaszpóra projektben a hajókon ezen bizonyos feladatok ellátásáért felelősek. Ő maga az utazó személyzet vezetője, viszont — akárcsak a kapitány esetén — bizonyos jogkörökben a legénység felett is eljárhat. A hajókon a kapitány és a szent vezérlő egymást kiegészítve a hajó teljhatalmú urai.
Shin már alapból Shimizu hívei közé született, egy Diaszpóra ügyében elhivatott és vagyonos családba. A szülők harmadik gyermeke, egyúttal legkisebb lánya volt, akit ezzel a céllal adtak be a Diaszpóra hitének körébe. Egészen kis korától arra nevelték, hogy ellássa a feladatát a hajón. Induláskor ő is mindössze huszonnégy éves volt, de ekkorra már húsz év tanulás állt mögötte. Shin ázsiai nő volt, fekete hajjal és fekete szemekkel. Arca eltökélt és gyönyörű volt, a tekintete pedig nem tűrt ellentmondást. A hosszú évek szigora őt magát is szigorúvá tette. Lassan már ő is a harminckilencet tapossa, és bár még messze van a Richter-féle ősz hajviselettől, az arcán halvány ráncok jelentek meg, amelyek a még mindig csinos vonásait még szigorúbbá tették.
Az este az egyes modul egyik báltermében telt. Százak gyűltek össze, hogy megünnepeljék az új híreket. Az első hajó, a Babilon, hónapokon belül eléri a lassítási folyamatot, ezzel eljut az útja feléig. Legalábbis az ő szemszögükből. A Babilon majd másfél évtizeddel korábban indult, mint az Agade. Viszont mire a Babilon üzenete visszaért a Földre — a több fényéves távolság miatt —, már javában a lassulási fázisban lehetett. Illetve mire ismét fényéveket járt be a hír az Agadéhez, a Babilon ismét éveket töltött a lassulási fázisban. Az élet csúnya vicce, hogy még évtizedekig fog tartani, mire a Babilon célbaérésének híre eljut az Agadéhoz, és kiderül, hogy a hajó azt találta-e, amit remélt, vagy sem.
Shin tudta, hogy ez nem is baj. Rettegett is attól a korszaktól, amelyet remélt, hogy nem kell megélnie. A program már harminc éve fut, a tervek szerint évente egy-két hajót indítanak, mostanra talán negyven utazhat a világűrben. A Diaszpóra hívei is tudták, hogy ez a nagy szám nem azért van, hogy mind sikeres legyen, hanem hogy a lehető legnagyobb esélyt megragadják, hogy pár talán teljesíteni tudja a feladatot. Az út hosszú és viszontagságos, a hajók olyan helyeken járnak, ahol előtte senki, és olyan messze vannak, hogy rajtuk senki sem tud segíteni, ha bajba kerülnek. Tudják, hogy pontosan úgy, mint az Agade és a Babilon, minden egyes hajó maga az emberi civilizáció egy emberi szemmel hatalmas, viszont az univerzum szemszögéből egy porszemnek sem tetsző kapszulában.
Ha egy hajó elér egy több fényévnyire vagy fényévtizednyire látható bolygót, az a távoli mérésekkel szemben nem biztos, hogy alkalmas az emberi élet fenntartására. Erre az esetre is vannak opciók: a három teherblokk bányászgépeket és szétszerelt gyárakat is tartalmaz, valamint rengeteg anyagot és felszerelést — részben az Agade javítására, részben a bolygón való építkezésre. De ha arra mégsem lehetne használni, új állomások építésére is alkalmasak lehetnek. Ha az A terv nem jó, marad a B.
Bár a Naprendszerben is az állomások csaknem megszakították a függőségüket a Földdel, nyilván ez ekkora távolságból is elég kockázatos lehet. Ahhoz, hogy egy állomás teljesen elszakadjon egy bolygótól, más állomásokra van szükség. Ha nő a népesség, specializált állomások kellenek: élelemtermesztő, gyártó, egészségügyi állomások, ráadásul ezekből minél több, mert minél több van, annál kevésbé gond, ha egy-kettő kiesik. A lényeg, hogy mindenből legyen minél több, máskülönben az egész rendszer sérülékeny.
Körülbelül hatezer ember van az Agadén és további húszezer embrió. A népesség is növekszik. Mind a hívők részlegein, mind a kiszolgáló személyzet részlegein születnek gyerekek, így nem gond, ha az indulók a cél elérése előtt elhaláloznak; a következő generáció készen áll folytatni a munkát. Sőt, a célba érést követően alig két évtized alatt elérhető az összes embrió világrahozatala és felnevelése. Alig két évtized alatt ez a hatezer ember ott egy harmincezres népességet tudna létrehozni elszórva több tucat kisebb állomáson, ezzel biztosítva az emberiség terjeszkedését.
Ha nincs bolygó, ahol élni lehet, ez a B terv. Illetve még lehetőséget is ad arra, hogy ha az adott bolygón beavatkozásra, valamilyen mértékű terraformálásra lenne szükség, a megérkezők még évszázadokat, esetleg évezredeket nyerhetnek a művelet elvégzésére. Nem is beszélve arról, hogy ha egy pozitív visszajelzés érkezne az Agadétól, a Diaszpóra egy évszázadon belül újabb hajókat indítana utánuk. De ez csak a jó hírek esetén alakulna így.
Shin tudja — és retteg tőle —, hogy ha rossz hírek érkeznének, elpusztult hajókról, elérhetetlen célokról, az könnyen csüggedéshez és az Agade végzetéhez vezethetne. Shin titkon ezért reménykedik, hogy azt a kort már nem kell megélnie. Bár majdnem negyven hajó tarthat most az útja felé, talán ha egy maréknyi eléri a célját.
Most viszont örömteli nap van. Mérföldkőhöz érkezett a projekt, a Diaszpóra és az első hajó is, mivel a Babilon már bőven megtette az útja felét.
— Hölgyeim és uraim! — mondta Shin egy pódiumon állva, a kezében tartott pohár pezsgőt a magasba emelve. — Most, hogy itt ilyen szépen összegyűltünk ezen a csodálatos napon, egy jó alkalom arra, hogy kicsit leigyuk magunkat.
A tömegben hangos kuncogás tört fel.
— Lassan másfél évtizede vagyunk összezárva ezen űrhajóban, így ha a mai nap nem alkalom rá, nem tudom, melyik lenne az. Mint már sokan hallották a pletykát: igen, a Babilon, az első elindult űrhajó elkezdte a lassító fázist, tehát elérte az útja feléhez… évekkel ezelőtt. Bár ez azt is jelenti, hogy amit mi ünneplünk, azt pár éve a Babilonon és megint pár éve a Földön is megünnepelték, mint említettem, ez nem lehet akadálya annak, hogy mi is kicsit a pohár fenekére nézzünk.
— Hosszú út van mögöttünk is, és hosszú út van előttünk. Hosszabb, mint a Babilon útja, és mi még évekre vagyunk a teljes sebességünk elérésétől is — nemhogy a lassítástól vagy az utunk felétől. Ez a legénység nagyobb kihívások elé nézett, mint eddig a Babilon, és a szívemet boldogság tölti el, hogy láthatom: annyi év után is mindenki kiválóan helytáll, és mindenki mindent megtesz, hogy a Diaszpórában betöltött szerepünket végrehajtsuk, és hogy Samuel Shimizu számára méltó emléket állítsunk.
— Szeretném hát megköszönni önöknek az elmúlt évek álhatatos munkáját, és az elkövetkező évek békéjét és sikerességét. Emeljük hát poharunkat a Babilonra, amely kikövezi előttünk az utat, és az Agadéra, amely nem lehetne az, ami, ha nem az önök kezében lenne. A Babilonra! — emelte meg poharát Shin.
— A Babilonra! — emelte a tömeg.
— És az Agadéra!
— És az Agadéra! — hangzott ismét a válasz.
Shin hangos vastaps közepette sétált le a pódiumról, és lassan elindult a zene. Shin jobbra fordult, hogy lehetőség szerint elkerülje az ünneplő tömeget, és a fal mellett, egy nagy kerülővel, lehetőleg egy félreesőbb zugot keressen az ünneplők között. Balszerencséjére azonban ez a terve nem sikerült: a faltól alig pár lépésnyire jelent meg Richter kapitány.
— Kicsit vérszegény beszéd volt, és rövid is. — jegyezte meg a kapitány.
— Azt reméltem, pont elég. Nem kell sem túl sok, sem túl kevés bátorító szó.
— Igen, tizenöt év hosszú idő… és még mennyi van előttünk. Nem szívesen látnám, hogy felborul a rend a hajón.
— Esetleg szeretne valamit megbeszélni?
— Ha nincs ellenére.
— Jöjjön. — Azzal kiléptek az első ajtón a folyosóra.
— Mi történt?
— Nem tartom jó ötletnek ezt az ünneplést.
— Az embereknek szükségük van rá.
— Na és mi történik, ha pár nap múlva rossz hírt kapunk?
— Ezt nem tudhatja.
— Márpedig a Babilon az útja legveszélyesebb szakaszánál járt. Közel fénysebességen kell ellent fordulnia a haladási irányának, és a főhajtóművekkel kell az elkövetkező tizenöt évben fékeznie. Ilyet még senki nem csinált a történelemben.
— Ezekkel tisztában vagyok.
— Igen, pont ez a gond. Ha a Babilonnak nem sikerült, akkor a következő hajónak kell kísérletet tennie. Ha annak sem sikerül, akkor a következőnek, meg a következőnek, és így tovább: a Nippurnak, az Asurnak, a Ninivének, az Arbelának.
— Richter. Majdnem húsz hajó van közöttünk, az egyik csak sikerrel jár.
— Ha egyáltalán lehetséges.
— Abban az esetben kár aggódni, akkor mi is meghalunk.
— A Babilon legénysége talán már az. Mit fogunk mondani, ha ez a hír érkezik?
— Egyszerűen nem mondjuk el.
— Na és ha kiderül? Nem volt ennek az egésznek semmi értelme. Ebben dr. Manolis is egyetértett velem. Egyszerűbb a rossz hír után valami levezető megemlékezést tartani, mint egy ünnepély után közölni: „Elnézésüket kérjük, de minden ünnepelt meghalt.”
— Itt volt egy lehetőség, hogy kilökjem a legénységet a mindennapjaikból, és kicsit javítsak a hangulatukon.
— De ez visszájára fog elsülni, ha végül kiderül, hogy sikertelen volt a művelet.
— Ezen nem vagyok hajlandó önnel összeveszni. Van más is az aggályain kívül?
— Igen. Egy másik égő kanóc, amit sikerült időben kihúzni.
— Csakugyan?
Shin és Richter az ünnepélyt teljesen otthagyva elindultak az egyes lakómodul egyik hátsó szintje felé, amely közvetlen szomszédja volt a kiszolgáló személyzet legfelső szintjének. A terembe belépve hat egyenruhás személy állt őrt, a hajó biztonsági személyzetének tagjai. A bejárattal szemben, a terem végén egy üvegfalú szoba — az őrök megfigyelőszobája — helyezkedett el, míg a fal mentén mindkét oldalon négy-négy ajtó sorakozott.
— Tisztek a fedélzeten! — szólt a parancsszó, és az összes őr vigyázzállásba meredt.
— Pihenj! — mondta Shin, megelőzve Richtert, akinek valóban ki kellett volna adnia ezt az utasítást.
Richter pár pillanatra figyelmeztető tekintetet vetett Shinre, akinek arca teljes érdektelenséggel válaszolt. A kapitány előrelépett.
— Mutassátok a foglyot! — Az egyik bal oldali ajtó erre kinyílt.
A kis cellában egy vékony, magas férfi volt kikötözve; két karját a két fal tetejéből kilógó kötél tartotta. A férfi izzadt volt, és az arcán lévő sebekből még vér szivárgott. A saját lábán már nem tudta megtartani magát, így meggörnyedve lógott a köteleken.
— Ő lenne az? — kérdezte Shin.
— Igen, asszonyom — válaszolt az egyik őr. — A neve John Morena, hulladékszortírozó a kiszolgáló személyzetből.
— Nem egy kellemes munka.
— Nem. Ő az építési részlegen töltötte be ezt a pozíciót. Szóval nagyrészt fémtörmelékkel dolgozott.
Shin a díszes ünnepi ruhájában belépett a cellába, és lassan, kimérten tett egy kört a kikötözött fogoly körül. Alaposan szemügyre vette a gyenge, megkínzott férfit.
— Azt tudom, hogy a kiszolgáló személyzet csak azért van itt, mert nem volt más lehetősége, és a küldetés sem igazán érdekli őket, de mégis… miért kockáztatnátok meg ezt? Ezen a hajón több mint hatezer ember utazik, és a rend a káosztól, az élet a haláltól alig egy lépésnyire van minden egyes nap. Valószínűleg életünk végéig e falak közé leszünk bezárva. Mondd hát nekem! Miért?
— Rend? Nincs itt semmilyen rend, csak a látszata. Az az igazság, hogy a fegyverek a biztonsági személyzetnél az egyetlen visszatartó erő.
— Ilyen rossz lenne a helyzet? — kérdezte Shin.
— Már sokan kezdenek ebbe belebetegedni. A kis kabinok, egy életet leélni néhány négyzetméteren… Nem vagyunk mi csigák, hogy egy darabka földön éljünk és haljunk meg.
— Nem, nem vagytok azok. Piócák vagytok, akik egymásból falatoznak. — válaszolta a kikötözött rabnak Shin. — Inkább siettetitek a halált.
— Siettetjük? Azért vagyunk itt, hogy meghaljunk. Az előző hónapban hárman haltak meg a kiszolgáló személyzet közül. Ketten az egyes, egy a kettes modulból. Az egyikük a legjobb barátom volt.
— Részvétem, John. De az ő áldozataik révén maradhatunk mind életben — ön is, én is és a hajó valamennyi utasa.
— Forduljunk vissza! Könyörgöm… — mondta a kikötözött férfi.
Shin lenéző pillantást vetett rá.
— Nem fordulhatunk vissza. Már nem… és talán nem is tudnánk.
A kapitány arca egy pillanatra megmerevedett; pásztázó tekintettel próbálta felmérni a biztonsági személyzet reakcióit.
— Mi egy feladattal lettünk megbízva. Meg kell mentenünk az emberiséget. Nem fordulhatunk vissza, mert az a bukást jelentené. Az utunkat végig kell járnunk, ha tetszik, ha nem.
— Ez nem mindannyiunk útja.
— De azzá vált, mikor aláírta a szerződést, és fellépett az Agade fedélzetére. Nincs kiút és nincs visszaút… csak a célállomás van, semmi más.
— Ha ott nincs semmi?
Shin egy pillanatra megállt, de arca nem a bizonytalanságot, hanem eltökéltséget mutatott — erősebbet, mint a beszélgetés során bármikor.
— Akkor fel kell építenünk.
Shin azzal megfordult és elindult az ajtó felé.
— …de azt maga nélkül fogjuk megtenni. Dobják ki a légzsilipen!
— Hogy? Miért? Már az őröknek mindent elmondtam!
— Ön egy patkány, és mi nem viszünk patkányokat egy új kikötőbe.
— Nem! Nem! Kérem! — ordítozott az ismét erőre kapó férfi, amíg két őr leakasztotta a kifeszített kötelekről és ki nem rángatta a teremből.
Shin az őrök parancsnokához fordult.
— Nincs visszaút és nincs kétely. Shimizu útja van és a cél. Azt kell elérnünk. Az emberiséget kell szolgálnunk.
— Igenis, asszonyom!
Richter és Shin azzal kiléptek az ajtón.
— Nincs visszaút, siker vagy halál — mondta Shin a kapitánynak, mikor már senki sem hallotta őket. — Egyelőre nem tudjuk, hogy ekkora sebességnél egyáltalán meg tudunk-e fordulni anélkül, hogy a hajó kilengne, vagy darabokra szakadna. Szóval csak előre mehetünk, amíg az ellenkezője be nem bizonyosodik. Ha a Babilon elpusztult, az ugyanúgy az előnyünkre válhat. Mit akarna a legénység? Megfordulni nem tudunk. Az egyetlen hely, ahova mehetünk, ott van előttünk. Egyelőre, kapitány, még évekig a Babilon sorsa lényegtelen a számunkra. El kell érnünk az utunk felét, és ha addig kiderülne, hogy akár vissza is fordulhatnánk, az hatalmas kockázatot jelentene.
— Ez is egy szempont.
— Beazonosítottak minden nevet, amit Morena mondott? — kérdezte Shin.
— Igen.
— Na és veszélyt jelent?
— Nem nagyobbat, mint az eddigiek.
— Rendben, Richter. Akkor járjon el úgy, ahogy eddig szokott. Legyen csendes és elegáns, amennyire lehet.
— Értettem.
Nikolas az ágyban feküdt, Selena egy elektromos pipával a kezében az ágy szélén ült, ajkai közül fehéres fuvallat áradt ki a levegőbe. Már a zuhanyon is túl volt, és a ruháját is felvette.
— Te nem fáradtál már el? — kérdezte a nő.
— Elfáradni?
— Ebbe az utazásba. Itt vagyunk már tizenöt éve.
— Ezt tudtuk már az elején. Elmondták, hogy milyen lesz.
— Más tudni és más megtapasztalni, Nikolas.
— Én már beleszoktam. Otthon nem volt semmi reményem. Itt van otthonom, van ételem, van munkám.
— Bármelyik nap meghalhatsz.
— Ahogy otthon is ez várt volna rám. Nincstelenül, egyedül. Nem lett volna jobb a sorsom, sőt valószínűleg már rég meghaltam volna. Itt a hajón tudom, hová tartok, nincs kétely. A halál pedig valami, ami úgyis elragad egyszer.
— Nem akarnál többet az élettől?
— Én beletörődtem a helyzetembe, Selena. Nem bánom a döntésemet. Ha ritkán azon is töprengek, mi lett volna, ha…, akkor sem tudok ennél jobbra gondolni.
— Értem.
— Én megszülettem, éltem és meg fogok halni. Egyszerűen nincs más, és hidd el, harmincnyolc milliárd ember él most az univerzumban, egy maréknyit leszámítva mind ezt az utat fogják bejárni.
A lány egy pillanatra előre meredt. Arca megmerevedett, a szemén látszott, hogy a gondolataiba merült, majd megszólalt.
— Hát a végére sikerült jobban lehúznod a kedvemet.
— Ne haragudj, de te vetted fel a témát.
— Igen. Ebben igazad van.
A lány ekkor felállt, de érezte, ahogy Nikolas megfogja a karját.
— Selena. A hajó egy irányba megy, de nekünk rajta van lehetőségünk változtatni az életünkön. Nem sok, de ennyink még maradt. — A férfi a hüvelykujjával megsimogatta a nő karját.
Selena elmosolyodott.
— Igen, Nikolas. Talán majd egyszer. De én még nem törődtem bele mindenbe, és nem akarom, hogy másra is ezt a sorsot kényszerítsem. — Azzal lehajolt a férfihez és megcsókolta. — Na, vigyázz magadra.
— Te is. — válaszolta a férfi, a nő pedig kilépett a kabinból.
Másnap ugyanúgy folyt tovább minden, mint szokott. A kiszolgáló személyzet tagjai általában váltott műszakokban dolgoznak: folyamatos négy műszak nyolc órában, két műszak tizenkét órában, hat nap tíz órában — minden esetben úgy, ahogy az adott részleg megköveteli. Nikolas és a külső szerelők négy műszakban dolgoztak, bár igyekeztek minél több szabadidőt biztosítani nekik. Fontos a felügyelet a hajó burkolatának sérülései felett, de ugyanilyen fontos, hogy az ember minden pillanatban a lehető legjobb formáját hozza.
A műszak elején a szerelők a szokásos módon gyülekeztek a kijelölt területeken; ezek a gyülekezési pontok általában a kiszolgáló személyzet részlegén helyezkedtek el, viszont a munka sok részleg esetében ezen túlra is kiterjedt. A gyülekezés után megtörtént a névszámlálás, és utasításra kinyíltak az ajtók, a kiszolgáló személyzet zónája pedig összenyílt a Diaszpóra híveinek szintjeivel. Ez a szabadság viszont nem volt olyan egyszerű, mint amilyennek látszott. A két részleget mindössze pár ajtó kötötte össze, és minden egyes ajtónál őrség állt, hogy a két részleg lakói ne tudjanak csak úgy átjárkálni. Ez valamennyi Diaszpóra-hajón előírás volt. Ennek legfőbb oka a hit és a küldetés védelme: a félelem, hogy a hajó bajba kerül azok által, akik nem tökéletesítették el magukat Shimizu ügye mellett, folyamatosan belengte a hajók és a hit vezetőségének gondolatait. Ebből kifolyólag a kiszolgáló személyzet, ha munkába indult, a Diaszpóra híveiből kapott felettest, valamint biztonsági kíséretet is.
A mai műszakban a szokásos csapat gyűlt össze: Nikolas mellett még Roland — egy fiatal, a húszas évei elején járó, magas, vékony fiatalember — és Jonas, a nyugodt, békés, mindig mosolygó, a negyvenes évei végét járó férfi. Mindketten nagyszerű karbantartók voltak, illetve az őszülő Jonasnak — pont ahogy Nikolasnak — majdnem tizenöt év tapasztalata volt a háta mögött, így ő is tapasztalt szerelőnek és sokat látott túlélőnek bizonyult.
Roland ellenben kicsit más volt. Ő nem lett kiválasztva, nem szánták a hajó fedélzetére, mivel alig volt nyolcéves, amikor a szülei felcsempészték a hajóra. Miután elindultak, vártak fél évet; közben főképp a szellőzőben rejtegették a fiút. A fél év letelte után vallották be, mit tettek. A büntetés nem volt túlbonyolítva: Roland apját áthelyezték a hármas lakóblokkból az egyesbe, ezzel szétszakítva a családot. Bár a blokkokat alig pár száz méter választja el egymástól, és a Diaszpóra tagjainak szabad az átjárás köztük, a kiszolgáló személyzetnek ez szigorúan tilos volt.
A későbbiekben, mivel Roland kicsi volt, úgy döntöttek, hogy az anyjával fog dolgozni. Az anyja szintén szerelő volt, hálózati műszerész — vagy „vakond”, ahogy a legénység szlengjében nevezték őket. Az ő dolguk általában a hajóban futó szellőzőkben és karbantartó járatokban található elektronikák karbantartása és javítása volt. Kicsi, szűk járatokról van szó, így a legtöbb vakond nő, néha gyerek — mint Roland is volt.
Pár évig dolgoztak így ketten, amíg a kis szőke fiúból egy majdnem egy nyolcvanöt magas fiatalember lett. Mikorra már nemigen fért el a járatokban — olyan tizenhat éves kora környékén —, áttették a burkolatkarbantartókhoz. Ez szintén már hat éve történt, tehát mögötte is van jó pár év tapasztalat, ennek ellenére zöldfülű mivoltát — pont mint harsány temperamentumát — mind a mai napig nem tudta levetkőzni.
A műszak kezdésekor Nikolasék is megkapták az aznapi felügyelőiket. Az ajtó kinyílásakor Roland megszólalt.
— Szuper. Már megint ez a segg Mikael.
— Pedig haverok is lehetnétek, az ő seggén pont úgy fityeg még a tojáshéj, mint a tiéden. — viccelődött Jonas.
Azzal elindultak. Áthaladtak a hármas lakóblokk hátsó részére, ahol egy teherlifttel elindultak a hajó központi része felé. A Diaszpóra hajóinak két fontos része volt: a lakóblokkok, amelyek a centrifugális erő által mesterséges gravitációt imitálnak — ezek a hajó állandóan lakott részei —, valamint a dokkok, raktárak és hajtóművek, amelyek mind antigravitációs környezetben helyezkednek el. A liftek és az alagutak azok, amelyeken keresztül át lehet kelni ezekbe a részlegekbe. Ezt pedig a burkolatkarbantartó brigádnak minden nap meg kellett tennie, mert a burkolat legfontosabb része, a köpeny, mely pajzsként zárja el a mozgó lakóblokkokat a világűrtől, mereven a hajótesthez lett rögzítve. Így a lakóblokkokból le a hajó tengelyrészére — amely körül a blokkok forogtak —, majd hátra a hajó középső részére, onnan pedig ismét fel a pajzsburkolatig. Ez egy kétezer-kétszáz méter hosszú hajó esetén elég nagy táv, amelynek jó részét antigravitációs környezetben kell megtenni.
A köpenyburkolathoz való megérkezés után a brigád célba vette a kijelölt zónát és a karbantartóknak fenntartott raktárt. A szükséges felszerelések ládákban voltak elhelyezve, melyeket úgy alakítottak ki, hogy a hosszú folyosókon mágneses sínekbe lehessen illeszteni őket, így elkerülték, hogy a több száz kilós ládák irányíthatatlanul repüljenek át a folyosón. Miután a ládákkal elérték a kijelölt zóna légzsilipjét, a három karbantartó nekilátott a beöltözésnek.
— Hé, Nikolas? Egyébként hogy telt a tegnap este? — kérdezte Roland.
— Békésen.
— Csak nem Selena melegítette tegnap a priccsedet?
— Csak nem irigységet hallok? Nőj fel, Roland!
— Sikerült már megkérni a kezét? — kérdezte Jonas.
— Még alakul a dolog.
— Lehet, hogy érdemes lenne mást is kipróbálni, nem? — kérdezte fülig érő vigyorral Roland.
— Te nem értheted, Roland, még túl fiatal vagy. Nikolas szerelmes. — mosolyodott el a már őszülő Jonas.
— Lélekben ő pont olyan vén, mint te, Jonas.
— Na, hogy kinyílt a csipája a kis tejfelesszájúnak. — mondta Nikolas.
— Én csak azt mondom, hogy csak a mi részlegünkön majdnem másfél tucat lány foglalkozik azzal, amivel Selena. Némi változatosság belefér. Ha pedig annyira szerelmes akarsz lenni, keress valakit a takarítóknál, a konyhán… de amúgy Annabelle is a másik műszakban egy elég gyönyörű nő. Bár szerintem ő inkább engem választana. — mondta Roland kissé elpirulva.
— Jújj! — csaptak fel egyszerre Nikolas és Jonas.
— A kis tejfelesszájú kinézte magának Annabelle-t.
— Miért? Mi a gond?
— Az, hogy megenne téged reggelire.
— Nem is hangzik rosszul. — válaszolta Roland.
— A kis bátor. — mosolyodott el Jonas Nikolasra nézve.
— Legalább kis tiszteletet nevelne belé. — mondta Nikolas.
— Papucsot. — válaszolta Jonas. — De rá is férne a kis tejfelesszájúra.
— Elég legyen már ebből a tejfelesszájúból!
— Elég! — szólt fel Mikael.
Mikael sem lehetett sokkal idősebb Rolandnál, és feltehetően életében nem tölthetett három óránál többet szkafanderben. Ennek ellenére kijelölt felettese volt a műszakoknak. Nem túl barátságos fiatal férfi, aki a munkáját sem szerette különösebben.
— Ne haragudjon, főnök. Csak hölgyekről és a szerelemről beszélgettünk. — mondta Jonas. — Az ön felesége, a poronty, hogy vannak?
Mikael csak parancsoló pillantást vetett Jonasra.
— Készen vannak? Sok dolgunk van mára.
— Kész vagyunk, főnök. — válaszolta Jonas.
— Akkor a zsilipbe!
— Igenis, főnök. — mondta Roland.
A három férfi szkafanderben és a szükséges felszereléssel belépett a zsilipkamrába. Az ajtó bezárult, és elindult a dekompresszió. A folyamat során a pattogó fül érzése még a szkafander viselése mellett is érezhető volt.
— Fú, de utálom ezt. — panaszkodott Roland. — Még csak hozzá sem tudok érni a fülemhez.
Nikolas és Jonas csak egymásra néztek és mosolyogtak.
A dekompresszió után a külső ajtó kinyílt, és a három férfi kilépett a világűrbe. Biztonsági okokból hevederekkel és mágnes talpakkal is igyekeztek rögzíteni magukat a burkolathoz. Ahogy mindennel előkészültek, neki is fogtak a munkának.
Az Agade egy csillagközi utakra tervezett hajó, abból is a negyedik típusváltozat, az NSP–4-es. A hajók újak az emberiség történelmében: az elsők, amelyeket ilyen útra szántak. Az elmúlt közel harminc évben nyolc típusváltozatot hoztak létre; a Babilon az NSP–1-es típusba tartozott. Pár évente igyekeztek fejleszteni a konstrukciót, de a lényegen nem tudtak sokat változtatni. A hajóknak a fénysebesség megközelítéséhez közel két évtizedre volt szükség. Ez az Agadénál sem volt másképp. A hajó már bő másfél évtizede gyorsult, ami mára elérte a fénysebesség nyolcvan százalékát. Még három év, és megközelíti a célsebességet: a fénysebesség kilencvenkilenc százalékát. Az Agade útiterve szerint ezt a sebességet még körülbelül három évig tartja, utána pedig — pont úgy, mint a Babilon — átáll a lassítási szakaszra, ami ismét tizennyolc évig tart.
Jelenleg azonban az Agade így is a leggyorsabban repülő emberi tárgyak élmezőnyében helyezkedik el. A relatív sebessége kétszáznegyvenezer kilométer per szekundum, ami azt jelenti, hogy a hajó másodpercenként hatszor tudná megkerülni a Földet. E hatalmas sebesség egyik legnagyobb veszélye az űrtörmelék, amely ekkora energiával csapódik a köpenybe — a lakómodulok védelmét szolgáló pajzsburkolatba. Ezek okozta károkat kell felmérniük és kijavítaniuk a burkolatkarbantartóknak. A munka veszélye is ebből ered: miközben kint vannak, nemcsak annak a veszélye áll fenn, hogy elszakadnak a kétszáznegyvenezer kilométer per másodperccel száguldó hajótól, de a törmelékeknek is ki vannak téve. Ha akár csak egy homokszemről is van szó, az ütközési sebesség olyan erejű lehet, hogy akár egy végtagot is letéphet. A burkolatkarbantartók halálát általában ezek a törmelékek okozzák, amelyek ellen gyakorlatilag nem lehet védekezni. A hajón úgy tartják, hogy egyszer minden karbantartó így végzi, és minél többször lép ki valaki a burkolatra, annál nagyobb az esélye, hogy már nem tér vissza élve. Néha csak a szerencse az, ami „életben tart” odakint egy embert — nem a szaktudás vagy a tapasztalat.
A munka minden lépése idegőrlő. A munkálatok során a halálos porszemek és kavicsok hatalmas sebességgel száguldanak el mellettük, és az űrben szálló gázfelhők ilyen gyorsaság mellett nemcsak letépik az embert a hevederekről, hanem a pillanat törtrésze alatt elemeire téphetik.
A műszak hat és feledik órájánál jártak már, a harmadik űrséta volt ez. A pajzsköpeny hátsó részén helyezkedtek el a hajó oldalánál: Jonas volt legelöl, tőle nagyjából harminc méterre Roland, hátul pedig — mindenkitől a legmesszebb — a köpeny pereménél Nikolas. A fiatal férfi végigtekintett a gigászi hajó hátsó részén, a szárnyakon, melyek kilométer hosszan nyúltak el a hajótól, és kék csillogásban pompáztak az azokat borító napelemektől, valamint a hatalmas, többszázszor több száz méteres teherblokkokon, amelyek az új világ felépítéséhez szükséges anyagokat és eszközöket tartalmazták. Körülöttük a csillagok mozdulatlanul álltak az égen: úgy néztek ki, mintha a hajó nem is haladna, csak állna a világegyetem közepén.
— Lassan befejezhetnénk mára. — szólt a rádióba Roland.
— Hova sietsz, tejfelesszájú? — kérdezte Nikolas. — Még van majdnem másfél óránk.
— Rossz előérzetem van. — válaszolta Roland.
— Lehet, hogy csak Annabelle igent fog mondani, ha elszánod magad, hogy megkérdezd. — mondta viccelődve Jonas.
— Hát akkor megértem ezt az érzést. — kacagtak fel Nikolassal.
— Nem, fiúk. Komolyan mondom. Mintha túl sok minden repülne el a hajó mellett.
— Nem csapódott még neki semmi. — mondta Jonas.
— Ti nem látjátok? Ahogy elsuhannak?
— Nem. De ha suhannának is, azt kétszáznegyvenezer kilométer per másodperccel tennék. Esélyed sincs, hogy lásd.
— Nyugalom, kölyök. — nyugtatgatta Jonas.
Ekkor hirtelen robbanás rázta meg őket.
Jonas mellett törmelék és por csapódott fel, ő pedig elvetődött a hajótól.
— Jonas! Jonas! — ordították a fiúk, miközben Jonas űrruhájának vészjelzése sikított a rádióban.
— Jonas! — csatlakozott Mikael is. — Válaszoljon! Jonas, jelentkezzen! Jól van?
Hosszú pillanatok teltek el. A füstfelhő és a törmelék elszáguldott a hajó mellett, és csak Jonas csapkodó szkafanderét lehetett látni, amelyet még mindig a szíj rögzített a hajóhoz.
— Itt vagyok. — szólalt meg végül halk, kissé erőtlen hang.
— Jonas? Minden rendben? — kérdezte Mikael.
— Igen, uram.
— Sérülése van?
— Nem érzem… talán kicsit cseng a fülem.
— Uram, törmelék csapódott a köpenybe közvetlenül Jonas mellett. — mondta Nikolas.
— Nem sérült meg az űrruhája?
— Pillanat… — válaszolta Jonas. — Nem. — Azzal kikapcsolta a vészjelzőt. — A ruha legalábbis nem szivárog. A becsapódás elvetett a hajótesttől, és ahogy a két mágneses talp már nem ért a felszínhez, bekapcsolt a vészjelző.
— Biztos minden rendben?
— Igen, uram. Csak a becsapódás pár pillanatra kiütött. A heveder megmentette az életem.
— Értem. Jöjjön vissza azonnal. Jonas! Nikolas! Fejezzék be, amit elkezdtek, utána szedjék össze a holmijukat, és jöjjenek be önök is. Lerövidítem a műszakjukat.
— Uram. Ha megengedi, segítenék még befejezni a fiúknak…
— Nem, Jonas. Ön azonnal bejön.
— Értettem, uram.
Azzal Jonas visszahúzta magát a hevederrel a hajótesthez, és a mágnestalpak ismét rátapadtak a burkolatra.
— Nem tudom, hogy csináltad ezt, kölyök. — mondta Jonas Rolandnak, amíg lassan felé sétált a nehéz mágnestalpakban.
— Valami biztonsági érzékelő van a buksijában. — mondta Nikolas.
— Bármi is legyen, legközelebb hallgatunk rá.
— Az tuti!
Roland nem szólt, csak magában örült az elismerésnek és Jonas túlélésének… majd egy újabb robbanás.
Roland mellett a szerelőláda robbant szét, hatalmas törmelékfelhőt szórva, amely hátul Nikolast is majdnem elragadta.
— Roland? Jól vagy? — kérdezte Jonas.
— Igen.
— Maradj veszteg! A törmelék elvágta a hevedered, csak a mágnestalpak tartanak. Kapaszkodj meg a korlátban!
— Nikolas! Te jól vagy?
— Közel volt, de igen.
— Mi történt? — kérdezte Mikael a rádióban.
— Uram, még egy becsapódás volt. A szerelőládát széttépte, és Roland hevederét is elvágta.
— Értem. Roland, rögzítse magát a tartalék hevederrel. Mindenki hagyjon ott mindent, és befelé!
— Igenis, uram. — mondta Jonas.
De ahogy kiejtette, elszabadult a pokol. Hirtelen becsapódások tucatjai szaladtak végig a hajótesten mellettük. Hatalmas por- és törmelékfelhők csaptak fel, amelyek pillanatok alatt elszakadtak a száguldó hajótól.
Hirtelen új vészjelző hallatszott a rádióban.
— Fiúk! — kiabált Roland.
— Roland! Mi történt? — kérdezte ismét Mikael.
— Nem tudom. Nem látok semmit!
— Jonas! Mi történt? Feleljen!
Ekkor Nikolas észrevette, hogy az ő hevedere is megsérült. Gyorsan átkötötte az egyik nagy csörlőre, amelyeket a köpeny peremén helyeztek el. Utána felnézett — és meglátta Rolandot.
— Uram, Roland nincs a burkolathoz rögzítve!
— Hogy?
— Igen, látom. — mondta Jonas. — A lába be van akadva az egyik korlátba, de sem a mágnestalpak, sem a hevederek nem rögzítik.
— Roland, hall engem? — kérdezte Mikael.
— Igen, uram.
— Ne mozogj, Roland! — mondta Jonas.
— Roland, nem látom a helyzetet, csinálja azt, amit Jonas mond! — utasította Mikael.
— Mindjárt elérlek, Roland. — mondta Jonas, aki lassan közeledett felé. — Ne mozdulj!
— Nem mozgok… — válaszolta a fiú.
Nikolas ekkor megszólalt:
— Vigyázzatok! Becsapódás!
Jonas mögött újabb por- és törmelékfelhő emelkedett ki, ami feléjük szaladt. A becsapódások térdre kényszerítették Jonast, Roland lába pedig kicsúszott a korlátból, amely eddig a hajóhoz rögzítette. A fiú hirtelen a hajó hátulja felé kezdett repülni — megállíthatatlanul. Nikolas látta, de túl messze volt ahhoz, hogy még a perem előtt elérje… viszont pont jókor volt, jó helyen.
Gyorsan kikapcsolta a nagy csörlő zárját, és így annak irányítását automatikusan átvette a szkafander. Egy nagy lendület a peremről — és ő is a hajó tatja felé kezdett repülni. Bekapcsolta a fúvókákat és elindult.
— Nikolas! — kiáltott az őt meglátó Roland, aki már le is repült a köpeny tetejéről.
Nikolas nagy sebességgel, a fúvókákkal irányítva magát Roland röppályája elé került.
— Roland! Kapaszkodj!
A két férfi csaknem kétszáz méterre a köpeny peremétől találkozott, és sikeresen megragadták egymást.
— Roland! — szólt a reszkető, síró férfinak Nikolas, de ő nem reagált. — Roland! — szólt erélyesebben. — Rögzítsd az űrruhád hevederét az enyémhez!
— Igenis… — mondta a fiú.
— Nikolas? Megvannak? — kérdezte Mikael.
— Igen, uram. Megvagyunk. Elkaptam Rolandot. A nagy csörlőhöz vagyunk rögzítve, nagyjából kétszáz méterre a köpenytől.
— Értem. Fiúk! Hagyjanak ott mindent, és azonnal jöjjenek be. Ez parancs!
— Vettük, uram. — válaszolta Nikolas.
— Minden oké, fiúk? — kérdezte Jonas a rádióban.
— Azt hiszem… bevizeltem. — mondta Roland.
— Nincs bekötve a tartály az űrruhádban? — kérdezte Nikolas.
— Az már csurig van…
A fiúk felnevettek egyet, levezetve az eddigi adrenalint, amikor Nikolas Roland válla fölött, a hajóköpeny túlsó oldalán valami furcsa dolgot látott. Valami, mintha némi levegő kíséretében kirepült volna az egyik légzsilipen. Csak pár másodpercre tűnt fel az apró alak, mielőtt elszáguldott volna a szárny és az egyik teherblokk között, de határozottan annak nézett ki.
Egy ember… — mondta magában Nikolas.
A hajó fedélzetére érve a kis csapat levette a szkafandert.
— Mi történt, uram?
— Nem tudom.
— A figyelőnek jeleznie kellett volna a törmelékfelhőt.
— Valószínűleg csak egy apróbb felhő volt. Csak pár kavics.
— Csak pár kavics? — kérdezte Roland.
— A jelző csak akkor jelez, ha a törmelékfelhő elég nagy vagy elég sűrű. Ezek talán valami kósza üstökös megmaradt csóvájának darabjai lehettek.
— Ez egyáltalán nem nyugtat meg, uram. — mondta a még mindig zaklatott Roland.
— Nem is annak szántam. Nem lehet ilyenkor mit tenni. Ha minden rendszer tökéletesen pontos lenne, nem lenne az önök munkája ilyen veszélyes.
— A fiúban viszont a vészjelző kiválóan működött. — mondta Jonas. — Legközelebb is hallgatunk rá.
Eltelt pár perc csend, amíg mindenki kicsit megnyugodott.
— Uram — szólalt meg Nikolas. — Azt hiszem, láttam valamit a köpeny túloldalán.
— Micsodát?
— Amíg Rolanddal lebegtünk, mintha valami kirepült volna az egyik légzsilipből. Fura, de mintha ember alakja lett volna.
— Hogy ember? Jól látta?
— Messze volt, uram. A köpeny túloldalán… de szerintem igen.
— Túl messze volt. Valami törmelék lehetett, amit kidobtak, esetleg valami nekicsapódhatott a köpeny peremének.
— Nem tudom, uram.
— Biztos nem ember lehetett. De lehet valamilyen sérülés. Jelentem a központnak.
— Igenis, uram.
A férfiak azzal összeszerelték a szükséges felszerelést, és elindultak a legközelebbi egészségügyi ellátó felé. Ott az orvos alapos átvizsgálásnak vetette alá a három férfit. Jonasnál enyhe fejsérülést, Rolandnál pedig a sokk jeleit tapasztalta. Az orvos Nikolasnak három, Rolandnak és Jonasnak nyolc nap eltávot javasolt, majd visszakísérték őket a kiszolgáló személyzet lakórészébe.
Roland anyja már ott várt, értesítették az esetről.
— Jól vagy, fiam? — kérdezte a nő, átölelve a fiút.
— Igen. Jól vagyok.
— Jó ösztönei vannak a fiának, hölgyem. — mondta Jonas.
— Köszönöm, urak, hogy visszahozták a fiamat.
— Nem kell megköszönni. — válaszolta Jonas, de a nő ennek ellenére mind neki, mind Nikolasnak egy csókot nyomott az arcára.
— Ennek ellenére én megköszönöm.