Víz a sivatagban

J.D.Drommer

„Egy novella a Sors istennőjének ölelésében című antológiából”

Sosem értem meg az európaiakat. Olyan furcsák. A hagyományok oly rugalmasak náluk, az erkölcsi mivoltuk oly megkérdőjelezhető, amire nem is tudok tán pontos leírást adni. Sutba tudnak vágni minden álmot, szeretetet vagy ideát, ami csak életük útján végigkísérte őket, akár röviden, akár hosszasan. Egy idő után már nem fontosak számukra a régi, értékes dolgok. Legalábbis én még olyannal nem találkoztam, aki nem ilyen lett volna. Itt talán fontos elismerésem magamnak, hogy ez a vidék, ez a világ, ezen vágynak színhelye nem is vonzhat más embert, csak az ilyen kétes alakokat. Mindazonáltal másfajta európaival nem is nagyon találkoztam, így nem feltételezhetem, hogy léteznek.

– Jusef! Messze van még? – tette fel a kérdést az ősz szakállú angol.
– Nem, uram. Hajtsanak még tovább keletnek.
– Nem tetszik nekem, hogy ilyen mélyre megyünk a sivatagba. Túlságosan is eltávolodunk a civilizációtól.
– Amit keresnek, uraim, nem is lehetne egy város közepén. Ha így lenne, boldog-boldogtalan tudna róla, és mára már az egész világ kapott volna az áldásából.
– Igen, uraim! Milyen kaland lenne egy kocsma vagy egy bordély mellett keresni a kincset? – fordította az egyik angol az önhitt ostobák nyelvére a szavaimat.
– Nyilván egy fergeteges kaland! – válaszolta egy másik, mire valamennyien felkacagtak.
– Na de az istentelen fenevadak! Ők mégis hogyan lehetnének jelen egy városban?
– Mark! Hát nem emlékszel a Havasdöldi bordélyra idefele? – kacagtak fel ismételten kórusban, és az ottani örömlányokat kezdték kibeszélni.

Különös érzés ez. Már számtalanszor átéltem, de mind a mai napig nem tudom hova tenni. Itt ülök egy automobilban három további kíséretében, tizenöt angol vesz körül vidáman, kalandvágytól fűtve, és rajtam kívül közülük senki sem tudja, hogy hajnalra mind halottak lesznek. Nem rontom el az utolsó óráikat.

A tető nélküli automobilokkal haladunk, gyorsabban, mint bármelyik dromedár. Mögöttünk hatalmas porfelhők hullámzanak, felettünk a tiszta éjszakai ég. Csillagok ezrei tekintenek le ránk. Meghitt, nyugodt éjszaka. Az előttünk álló vérontásnak semmi előjele nincs. Ahogy hajtunk az éjszakában, a szemem sarkából egy ismerős szikla sziluettje fut el mellettünk. Alig pár pillanat múlva ismét egy szikla mellett mentünk el. Egy széles, lapostetejű mellett, egy ismerős forma mellett.
– Lassítsunk! – mondtam.

Az ősz szakállú angol jelet adott, és lelassítottunk.
– Közeledünk? – kérdezte.
– Igen. A sziklák mutatják az utat.

Ahogy lassan haladtunk tovább, az automobil lámpafényében egy újabb szikla tűnt fel.
– Álljunk meg – mondtam, és az angol parancsára az alig vánszorgó járművek megálltak. Elcsillapodott a motorzúgás zaja és a vidám beszélgetés hangja is.
– Hol vagyunk? – kérdezte az angol.
– Nem messze a helytől.
– Honnan tudod? Alig látni a tájat az éjszakában.
– A szikla. A forrás felé vezető utat nyolc szikla övezi ebből az irányból. A kilencedik a legnagyobb. Az alatt van a barlang.
– Ez az első szikla odafelé?
– Nem. Ez már a negyedik.
– Mi?
– Mint említetted, sötét van. Este. Az elsőt nem láttam, csak a másodikat a szemem sarkából. A harmadiknál szóltam, hogy lassítsatok.
– Jókor szólsz.
– Nem én akartam az éj leple alatt kilopózni a távolból, és nem én akartam száguldozni a sivatagban.
– Sietnünk kellett, mert Dave részegen elkotyogta a tervünket a konkurenciának.
– Nincsen semmilyen terv. Nélkülem nincs. Vezető nélkül senki nem jut oda.
– És te vagy az egyetlen, aki ismeri a helyet, igaz?
– Pont ahogy mondtam.
– Ez azért olyan különös, mert a lengyeleknek ugyanezt mondta az a másik alak is a táborban.
– Valószínűleg csak egy megbízott, aki rablók karmaiba vezeti a szerencsétleneket.
– Tudod, még mindig nem hiszem biztosra, hogy az nem te leszel.
– Tizenötödmagaddal vagy, jó uram. Autómobilban ültök, annyi fegyverrel, amivel egy kisebb háborút meg lehetne vívni. Mégis milyen martalóc csapat merne rátok rontani?
– Na és a lengyelek?
– Ők a vezetőjükkel együtt heten voltak. Heten, hét göthös tevével, mindenkinél egy-egy pisztollyal, és ahogy láttam, három darab puskával. Könnyű célpont. Mi nem vagyunk azok.
– Ajánlom, hogy ne tégy lóvá minket – az angol tekintete onnantól a távolba meredt. – Még mekkora a táv?
– Tevével talán három óra. Autómobillal sem lehet több. Az bizonyos, hogy lassan kell haladnunk. Nem szabad több hibát vétenünk, mert…
– …mert a bestiába hajthatunk.
– Igen, uram – helyeseltem.
– A fényszórók?
– Még maradhatnak. Még messze vagyunk.
– Uram, ne higgyen a bennszülöttek mendemondáiban!
– Rég és régen én is így vélekedtem. De a háború mindent megváltoztatott. A Nagy Háborúban, amit láttam…

A szakállas angol mesélte, milyen rémületes bestiákat is látott fiatal korában a Nagy Háborúban. Embertelen, gigászi szörnyeket, amik repülőgépeket, harckocsikat téptek szét, és újraszántották a lövészárkaikat, míg a katonák bennük próbáltak fedezékre lelni. A társai csak azt mondják, hogy az öreg biztos sokkot kapott egy közelében felrobbant aknától, vagy egy gáztámadástól. Bármi is legyen az igazság, talán ő az egyetlen, aki tart az általam meséltektől, ő az egyetlen, aki féli ezt az utat a mély és kietlen sivatagba. Annyira azonban nem retteg, hogy nekivetemedjen a vágyott kincs reményében. A forrás reményében, melyből egy korty többet ér, mint bármi ezen a világon. Az örök élet vize, a halandó lét vége. Bár tudnák azt, amit én. Akkor biztos nem indultak volna a keresésére.

– Induljunk el lassan.
– Mindenki! Fegyvereket kézbe! – adta ki az angol a parancsot.

A kocsikkal lassan indultunk meg V alakban, akár a vándorló vadlibák. Az égen a tündöklő csillagok, a Földön csend, nyugalom és vészjósló sötétség.

Lassan evickéltünk előre, mikor a Hold fénye lassan beragyogta a célunkat.
– Nézze! – mutattam magam elé. – Oda tartunk. A magas szikla – úgy is nevezik: az ég tartóoszlopa. A sivatag homoktengeréből meredezik ki a semmi közepén, majd háromszáz méter magasságba. A szikla lábánál van egy barlang, ami a föld mélyébe vezet. Ott van a legmélyén az, amit keresnek.

Az idős angol parancsot adott. Kiszálltunk valamennyien a kocsikból, és lassan, halkan megindultunk a szikla felé. Én, az ősz férfi és még ketten szorosan egymás mellett vezettük a csapatot, míg a többiek szellősen követtek minket. Az olajlámpák üvegét bezárták, a fény éppen hogy kiszűrődött a réseken. Lassan, idegesen osontunk előre. Hosszú percek teltek így.

– Így pirkadatra sem érünk oda, uram – szólt hátul egy hang.
– Hallgass, Johnson! – ripakodott hátra az ősz angol.

Hirtelen megtorpantunk. Fura érzés jelent meg a talpunk alatt. Olyan, mintha mozogna, hullámozna a föld.
– Megállj! – szólalt fel hangosan az angol.

Ahogy a fülem megállapította, mindenki megállt. Az öreg óvatosan letette a táskáját és leguggolt. Én követtem. A föld felé tartotta az olajlámpát, és óvatosan résnyire kinyitotta az ajtaját. A kiszűrődő fényben megláttuk a homokot, ahogy remeg, ahogy hullámzik, ahogy tekergőzik, mint ezernyi kígyó. Az angol felé fordultam.
– Itt van. – Ekkor a távolból egy fura hang ütötte meg a fülemet. Tompa léptek sűrű zaja. Egy nagy test rohant felénk. Meg akartam szólalni.
– Uram! Elszalad a kincs, ha így haladunk! – szólalt fel a Johnson nevezetű újra.
– Johnson! Fogja be!

De már késő volt. A nagy test puha, de nehéz léptekkel, széllel és egy mély hörgéssel keresztülrohant közöttünk. Johnson felkiáltott, majd egy hirtelen vérfagyasztó nyikkanásban elnémult.

A földre térdeltem, és ahogy a fülemmel megállapítottam, a többi angol is. Alábbhagyott a légzésük, csak a gyenge szellő lehetett hallani, ahogy végigszáll a sivatag homokján, és a szívverések tomboló viharát, amit a kétely és a rettegés korbácsolt fel körülöttem.
– Uuuuram? Uuuuram? – szólalt fel egy halk, rettegő suttogás.
– Igen, Boyle? – válaszolt az öreg angol.
– Hol van Johnson? Mi történt? – kérdezte a remegő hang.
– Nem láttam semmit, Boyle.

Mindenkinek földbe gyökerezett a lába a félelemtől. Olyan természetellenes rettegés lett úrrá rajtuk, mint eddig soha életükben. Én lassan benyúltam a ruhám alá, és előhúztam a medálomat alóla. Ősi, elveszett jelentésű szimbólumok díszítették.

Ismét siető, puffanó léptekre lettünk figyelmesek. Gyorsan közeledett felénk. Megállt mindenkiben az ütő, a szívük a torkukban dobogott. Majd a lény közel ért, és el is szaladt mellettünk. Mély, dübörgő üvöltéssel jelezte dühét, hogy nem ért el minket. Bárhogy is legyen, a medál hatalmával nem mernek szembeszegülni.

– Figyeljenek! – szólalt meg az ősz angol. – Nem maradhatunk itt. Hiába a sötét, úgyis meg fog minket találni. Ha nem előbb, akkor a hajnal első sugarainál. Készüljetek fel. Ha ismét meghalljuk, hogy merre van tőlünk, én kinyitom a lámpa búráját, és eldobom. Ahogy utána indul, mi felpattanunk, és elrohanunk a kocsik felé.
– De uram… – szólalt meg a sírástól folytogatott, remegő hang.
– Boylde! Ezt fogjuk csinálni. Vagy különben meghalunk. Szedd össze minden bátorságod, és hidd el nekem. Alig múltál 17 esztendős, téged még nem érhet el itt a halál. Még előtted az élet, még előtted a gömbölyded, hosszú combú kedvesed, még előtted a csillagszemű, sötéthajú, gyönyörű leányod, még előtted a széles vállú, jó kiállású fiad. Még előtted áll, hogy elmeséld ezen estét a gyermekeidnek, az unokáidnak, és még előtted áll, hogy az özvegyed az utolsó csókjával végleg elköszönjön tőled. Ez még mind előtted van. Tehát ha én azt mondom: rohansz… úgy rohansz, mint senki más ezen kerek egy világon! Megértetted?
– Igen, uram – mondta a reszkető hang.

Az angolok nem tudnak a medálról. Nem tudják, valójában mivel is állnak szemben. Egy valamit tudnak, illetve nem akarnak tudomásul venni. Legalábbis az öreg ősz biztosan nem. Az ifjú Boylde viszont már tudja. Tudja, hogy nem jár neki semmi abból, amit az ősz angol felsorolt.
– Te szaracén! – szólt hozzám az angol.
– Igen, uram?
– Te készen állsz?
– Hogyne, uram.
– Feltűnően nyugodt a hangod!
– Csak bízom önben, uram.

A puffogó hang ismét közeledett. Egyre gyorsabban és gyorsabban, és egyre közelebbről hallottuk. Majd ismét elrohant mellettünk. A léptei és futásának szele felkavarta a homokot körülöttünk. Az ősz angol várt, halkan fülelt. Mikor jónak látta, elég távolinak a fenevadat, felnyitotta a lámpa búráját, és elhajította jó messzire, az ellenkező irányba, mint amerre az autómobilok voltak.
– Fel! Fel! – szólt a parancsszó suttogva.

Az angolok rohanvást indultak meg a járművek irányába. Csak ketten maradtunk ott: én és az ifjú angol, akinek a bátorító szavak ellenére is kővé dermedt minden porcikája a félelemtől.

Elővettem a lámpámat, és kinyitottam a búráját, majd a lámpát az arcunk magasságába emeltem.
– Sajnálom, fiú! Nem erre a sorsra kellett volna jutnod. Legalábbis nem ilyen fiatalon.

A fiú rettegő, könnyben ázott szemekkel rám tekintett. Majd a fényben a hatalmas, alaktalan, barna test hajolt fölénk a sötétből. Boylde rettegve, kapkodó levegővel tekintett fel a monstrumra. Utolsó lélegzetével még sikoltani próbált, de a lény lecsapott, és torz, természetellenes nyekkenéssel a fiú kimúlt. A hatalmas test egy csapással szétzúzta.

A lény ezt követően felém hajolt. Nem voltak szemei, mégis látott. Látta a medált a nyakamban. Nem voltak fülei, mégis hallott. Hallotta a szavaimat, amiket egy ősi, elfeledett nyelven intéztem hozzá.
– Öld meg őket!

A lény elszaladt mellettem, és az angolok után viharzott. Sajnálatukra nem volt egyedül. A szellős összevisszaságban rohanó csapaton csak úgy keresztülvágtattak a monstrumok, ízzé-porrá törve az emberi testeket. A távolból még láttam, ahogy felvillannak az egyik autómobil fényszórói. Majd megremegnek, ahogy az egyik bestia kitépte az angolt a kormány elől.

Az öreg angol a kocsi előtt botlott meg, és esett össze. Megfordulva még láthatta, ahogy utolsó bajtársait az éj sötétjéből kinyúló gigászi kezek ragadják el. Aztán, ahogy nem voltak többen, a két óriás fenevad fölé lépett a sötétből. Barnák és alig emberi alakúak voltak. Hatalmasak, mint egy izmos test, és se arcuk, se fülük nem volt. Agyagból teremtették őket. Ők voltak a gólemek.

Az ősz angol elővett egy kis tárgyat a zsebéből. A kezével kirántott belőle egy madzagot, és az ajkához emelte.
– Bosszulj meg!

A kis pálcából halk, csilingelő dal harsant fel, majd a lények lecsaptak.

Közelebb mentem az autómobilhoz. A gólemek már elsétáltak a testekkel. Az autómobil fényszóróiban csak a homokban megakadt kis zenélődobozt láttam. Felvettem, hogy közelebbről megnézzem. Az elakadt doboz újraindult. Különös jelek voltak belevésve, és egy emberi forma állt még rajta. Egy egyszerű, már majdnem rúdforma. A doboz ezüstből volt, mégis matt volt és fénytelen. Az utolsó rántással a rugó a kis rúdformájú dobozba húzta a madzagot egy utolsó csilingelő kattanással. A pálcikaalakú dobozon az íráson kék, világító fény futott végig, míg el nem érte az alakot.

Lassan telik az idő a sivatagban. Nappal pusztító hőség és égető napsütés, este éltető hűs levegő száll végig a vidéken. Minden nap egy igazi örökkévalóságnak tűnhet az alkonyra várva, az est pedig mint pillanat, úgy röppen tovább. Nem idegen népeknek való vidék. Sok birodalmat megtört és meggyötört már ez a zord világ. Mondhatnánk, hogy míg nem bővelkedett kincsekben, de így, hogy oly sok olajra leltek a homok alatt, és így, hogy a tudomány lovakat épít gumiból és vasból, mely előszeretettel fogadja a fekete vizet, egyre csak jönnek a felfedezők, kalandorok, idegen, távoli uralkodók küldöttei. Már akkor látszott, hogy e világ rossz útra tévelygett, mikor a nagy világégésben milliókkal végzett az új tudomány, gumi és vas szörnyei. A sivatag vérét isszák, hogy lovasaik minden eddiginél gyorsabban vágtassanak, messzebbre mehessenek, több életet ragadhassanak el.

Szerencsére a mi kis falunk messze esik mindentől. A sivatag vérétől, a politikai macska-egér játszadozásoktól. Csak egy jelentéktelen falu a napsütötte vidék félreeső kis pontján. A rúdformájú dobozt néztem, amit a vén angol hagyott hátra. Az alak rajta már rég nem villog a kék fényben. Talán nem is ragyogott, mindössze csak a Hold fényét verte vissza. A dallam is elnémult benne, teljesen elcsendesedett. A sivatag nem kímél semmit. A zenedoboz nyilván tönkrement. Felhúzni még fel lehet, de csak halk kerregéssel húzza vissza a zsinegét. A betűk rajta ismeretlenek. Nem latin, nem arab, és nem is cirill. Még csak a görögre sem hasonlít. Nagyon különös.

A fogadóban körülöttem nyugati és keleti országok szülöttei ültek, ittak és nevetgéltek. A különböző nyelvek dallama csak úgy átitatta a levegőt. Egy lengyel csapat volt az, akik felbéreltek az idegenvezetésre. Nagy reményekkel, a kincs utáni megrögzött vággyal jöttek ide. Pont mint az összes többi idegen föld szülötte. Szerencsét próbálni jöttek, hátha ők lesznek azok, akik rálelnek a mesebeli csodára. Bolondok mind, és semmi több.

Én ismét belemerültem a fura kis tárgy vizsgálatába, mikor egy alak ült le az asztalomhoz.
– Szép napot! – szólalt meg arabul.
– Önnek is. – válaszoltam.

A férfi különös volt, magas és termetes, arca fiatal, a húszas évei elejét taposhatta. De a szemei, az aranybarna szemei másról árulkodtak. Akár egy vén, öreg aggastyáné lennének, aki bejárta már a fél világot, és aki beleunt már önnön létezésébe. Ruházata is inkább a szempárt követte. Öreg volt, kopott és elnyűtt. Rílt róla, hogy ez és hatalmas ütött-kopott táskája minden vagyona.
– Segíthetek? – kérdeztem.
– Meglehet – mondta mosolyogva, majd a szájához emelte a poharát.
– Mégis miben?
– Meg tudná nekem mondani, mi ez a világi népgyűlés? Olajat keresnek tán?
– Nem tudja?
– Nem.
– Nem olajat keresnek. Ahhoz keletebbre vagy északabbra kell menni.
– De akkor miért itt gyülekeznek?
– Maga tényleg nem tudja? Keresnek valamit, amit egy meséből hallottak.
– Egy meséből?
– Legendából. Ön nem ezért jött, igaz? Mi hozta ide a napszikkadta sivatagba?
– Egy barátért jöttem. Meghívást kaptam tőle.
– Látja itt valahol?
– Nem. Pedig járt már erre.
– Ezt honnan tudja?
– Megüzente.
– Hogy hívják a barátját, milyen országból jött? Talán tudok segíteni.
– Nem szükséges, köszönöm. Mesélne nekem arról a legendáról?
– Annak több változata van. Nem tudom, itt ki melyiket hallotta.
– Miről szól, hogy ennyi embert vonzott ide?
– Egy forrásról a sivatagban.
– Úgy érti, egy oázisról?
– Valami olyasmi.
– Elismerem, az nagy kincs itt kint a sivatagban, de Németországból vagy a Brit Királyságból feleslegesnek érződik idáig eljönni érte.
– Ez a víz más, mint ami bárhol található az ember számára. Ez a víz különleges. Segít legyőzni a bajt, a vészt, a betegséget, sőt még a halál felett is diadalt arathat, aki iszik belőle.

A magas, fiatal férfi különös arckifejezést vett magára, majd megszólalt.
– Áhh… tehát az örök ifjúság forrásáról van szó. Emlékszem korokra, mikor ezt még az Újvilágban keresték.
– Emlékszik korokra? – kérdeztem furcsálkodva.
– Kérem, ne is figyeljen rám. Megtenne nekem valamit?
– Mit szeretne?
– El kívánom kísérni önt a következő útjára a sivatagba!
– Sajnálom, uram, de ez nem rajtam múlik.
– Hisz ön a vezető, nemde bár?
– De igen, engem viszont már az annál az asztalnál ülő lengyel urak felbéreltek. Így a feladatom lezártáig ők határozzák meg, kivel dolgozhatok.
– Megfizetem busásan – erősködött az idegen, és zacskószerű bőr bukszájából száz gyűrött font sterlinget tett az asztalra.
– Ez rengeteg pénz – ámuldoztam.
– Ugye. Csak annyit kell tennie, hogy lekísér a sivatagba.

Pár pillanatra elkalandoztam. Ennyi pénzt talán még hajcsár, kísérő sosem kapott egyetlen útért sem. De nekem nincs vágyam, célom, melyhez hasznát vehetném. Sem gyermekem, sem feleségem, kiknek javára fordíthatnám. Egyszerű, szerény ember vagyok itt a sivatag peremén, birodalmak találkozásán.
– Nagylelkű, jó uram, de az az igazság, hogy a becsületem nem engedi, hogy megszegjem a már megkötött alkumat. Azonban felajánlok önnek egy lehetőséget. Menjen oda a lengyelekhez, és ajánlja fel nekik az ötven fontot és a szolgálatait azért cserébe, hogy elkísérje őket az úton. Ha ők beleegyeznek, én elfogadom a másik ötven fontot, és önt is elkísérem oda, ahova az urak is tartanak.

A magas férfi fültől fülig húzta ajkait. Vigyora és tekintete bolondos és kissé tébolyult külsőt adott neki.
– Ön egy igazi becsületes ember. Megérdeklődhetem a nevét?
– Jusefnek hívnak. Na és önt?
– A nevem István. Örülök a találkozásnak, Jusef.
– Én szintúgy. – Ráztunk kezet, úgy, mintha már bizonyos is lenne, hogy elkísérhet minket az úton. Majd nagy lendülettel megfordult, és az arabról egy másik nyelvre, egy durva, mássalhangzókban sűrű beszédre váltva a lengyelekhez lépett, mintha csak régi barátokat üdvözölne.

Egy ideig csak néztem őket. A felbérlőim először maguk sem tudták látszólag, mire vélni a dolgot, de hamar feloldódtak a barátságos idegen társaságában. Nem maradtam egész este. Korán elvonultam az otthonom nyugalmába és imádkoztam. Nem szeretem a társaságot, nem szeretem a nyüzsgést. Kényelmesebb számomra a csend és a béke. Az éjszakát is így kívántam eltölteni, hisz holnap kora este elindulok heted- vagy lehet, nyolcadmagammal a bolond fehér emberek vágyott álmai felé. Hosszú életre ácsingóznak, pedig már csak napjaik vannak hátra.

Nem sokkal hajnal előtt tértem nyugovóra, és kora délelőtt keltem. Hozzászoktam már, hogy a napot az éjnek, az éjt a nappalnak tekintsem. Mikor a fény delelőről sújt le a vidékre, inkább nyugvást kell találni biztos fedezékben, mert víz nélkül, a szikkadt hőségben nemigen időzik sokat semmi, ami féli a szomjhalált. Ahogy a déli nap kezdett továbbállni nyugati irányba, magam is előmerészkedtem a házamból, és batyumat a vállamra fogva elindultam az idegenek sátrai felé.
Mikor odaértem, a sátor körül csúnyán leégett, piros alakok feküdtek megviselten. Az éjszakai tivornya fáradalmai és a sok-sok ledöntött szesz bőven elég szolgálatot nyújtott a tűző napnak, hogy észrevétlen kóstolgassa a földön fekvő, erdőségekhez, mezőkhöz, városokhoz szokott európaiakat. Csak egy ember ült biztosan és nyugodtan a sátor bejáratánál, nagy bőrkabátjában és hatalmas, rongyos, széles karimájú kalapjában.
– Üdv, barátom – mondta az István nevű idegen, majd a kabátja alól átnyújtotta nekem az ötven fontot. – Milek már bent vár. Menj nyugodtan!

Én elvettem a pénzt, gondosan a ruhám alá rejtettem, és bementem a nagy zöld sátorba.
Milek, a lengyel csapat vezetője fogadott bent, egy földön fekvővel, aki három társával ellentétben még sikeresen elérte a biztos menedéket a lecsapó nap elől, és az egyetlen éber és kipihent személlyel – az ő biztos jobb kezével – Roderykkel.
– Szép napot, Jusef! Hogyan telt az éjszaka és a reggel?
– Köszönöm, uram, jól.
– Megvolt ma már legalább a három ima?
– Én nem imádkozom neki, uram.
– Hogyhogy? Nem híve ön is Allahnak?
– Nem, uram, én mást szolgálok.
– Hát ugyan kicsodát?
– Örömmel elmondanám, de nem hiszem, hogy valaha is találkozott volna az ő nevével. Habár a muszlim térítés végigjárta az egész sivatagi világot, higgye el, még sok-sok isten bújik meg Allah tekintete elől.

Milek csak enyhe zavarral tekintett rám, majd megszólalt.
– Ha nem bánja, Jusef, lesz egy hetedik útitársunk is. Nyilván találkozott már vele befelé jövet. Ez önnek problémát jelent?
– Egyáltalán nem, uram.
– Örülök – azzal átnyújtott még öt fontot. – Emberenként öt font kísérői díjat állapítottunk meg. Most egy fővel többen lettünk.
– Köszönöm, uram – fogadtam el a pénzt lelkesen. Nem vágyom rá, de lassan gazdag ember leszek, úgy érzem.

Milek ezután Roderykhez fordult és kiadta a parancsot. A férfinek fel kellett vernie az összes többi útitársat, és estére mindenkinek fel kellett pakolnia a sátrat, az ellátmányt, a fegyvereket és minden mást, amit magukkal hoztak. A égésektől szenvedő férfiak nagy nehézségekkel és fájdalmak árán meg is tették mindezt kora estig. A férfiak hat tevét, egy szekeret és két darab, a szekeret húzó öszvért hoztak. Nyoma sincs a motoros gépeknek, melyeket az angolok vagy a németek szoktak hozni. Ennek örülök. Se füstszag, se fekete korom a levegőben. Ráadásul az állatokat, de még a szekereket is el tudom adni, ha épségben maradnak. Még több pénz, még több vagyon éri a kezemet ott, ahol a sok érme és sok papír nemigen ér semmit.

Elindultunk nem sokkal az alkony leszállta előtt. Én, Milek és még négy lengyel a tevék hátán utaztunk, míg Roderyk és István a szekéren ültek és beszélgettek. Én elővettem ismét a kis dobozt, és a bele vésett vájatokat tanulmányoztam. Tisztán emlékszem a feliratokon villogó kék fényre és az angol által előcsalt dallamra azon a bizonyos éjszakán. De most egyszerűen semmi. Sem a fények, sem pedig a dallam nem kívánkoznak elő a tárgyból.

Lassan teltek s múltak így a napok. Éjszaka vándoroltunk alkonyattól pirkadatig, míg nappal a sátrakba és a szekérre vonultunk vissza. Csak én és István merészkedtünk ki hébe-hóba a déli napsütésbe, míg a többiek inkább estig fedél alatt maradtak. Az egyik nap, mikor kimentem, hogy a tevéket és az öszvéreket megitassam, István is elkísért.

A tűző napsütésben, a szekér fölé kifeszített ponyva árnyékában ücsörgő állatok ellátása közben szólalt hozzám arabul.
– Tudod, Jusef, te egy nagyon bátor ember vagy.
– Miért mondja ezt?
– Kijöttél velünk ide a sivatagba, vadidegen emberekkel, és nálad se egy saját teve, de még fegyver sincsen.
– Van egy késem, uram.
– Igen, de az vajmi sem ér hét ember lőfegyvereivel szemben.
– Arra céloz, hogy veszélyben vagyok? Arra, hogy szánt szándékuk kifosztani, az életemtől elválasztani, és itt hagyni aszalódni a napon? Az, higgye el, uram, öngyilkosság lenne. Egyrészt nincs itt nálam semmi, amiből érdemes lenne engem megfosztani, másrészt nemigen érnék el nélkülem a legközelebbi oázist, mielőtt kifogyna a víz. Esetleg arra céloz, hogy eme gonosz szándékkal én törnék önökre, a sziklák közt bujdosó haramia barátaimmal?
– Ilyet egy szót sem mondtam, pusztán csak a becsületessége után elismertem a bátorságát is. Ne keressen démonokat ott, ahol nincsenek.
– Akkor elnézését kérem, uram, a vádaskodásért.
– Rá se rántson… de azért vannak?
– Kicsodák?
– A barátai a sziklák között.
– Óhh, hogyne, uram. Százan vannak, fejenként egy fontot ajánlottam nekik. – mondtam gúnyosan.
– Akkor jó olcsón dolgoznak. – viccelődött az idegen.

Az éjszakai út az avatatlan elmének nem egyszerű, bár a sivatagban nappal semigen lehet tájékozódni. Az éj különlegessége azonban nem pusztán abban rejlik, hogy könnyebbé, hűvösebbé válik a levegő, hanem hogy fent látszódnak a csillagok. Bárki, aki a sivatagban vagy a tengeren éli mindennapjait, tudnia kell ismerni a csillagokat, hisz azok vezethetik az utazót a kietlen, puszta vidéken. Hosszú-hosszú évek, mire az ember kiismeri magát az éjszakai égen, és be tudja tájolni a megfelelő irányokat itt lent a földön. Ezen tudásnak birtokában nem túl sok emberrel találkoztam. Nem jellemző az ide tévedő európaiakra. Inkább használnak térképeket, iránytűket, más tájolókat – jóformán függenek tőlük. Nincs nyoma bennük már a puszta tudásnak, ellentétben az idegennel. Nem vagyok bár biztos benne, de nem pusztán csak úgy nézi az eget, mint a többiek, az éjszakai fényjátékon csodálkozva – inkább úgy, mint aki irányokat tájol be vele, és térképeket lát a kusza fénypontok között. Folyamatosan ellenőrzi, merre tartunk és merről jöttünk. Ez baj, de mégsem akkora. Már alig több mint egy nap, és semmit sem tud majd kezdeni vele.

Pont, mint eddig, haladtunk pirkadatig kelet, kissé északkelet felé, a sivatag mélyébe. A lengyel utazók Mileken kívül lassan, de biztosan egyre nyugtalanabbá váltak. Nagyjából két hétre való élelmiszert és vizet pakoltak fel a számunkra, és mi itt vagyunk az ötödik napnál. Még kettő, és mind a kérdés elé állunk: folytatjuk az utat, vagy visszafordulunk. Tudták, hogy Milek ezen döntést az én elmondásaim alapján teszi meg, de ők engem nem ismernek. A félelem tehát kezd némiképp úrrá lenni rajtuk, és az alakuló ellenszenv az irányomba óráról órára egyre kézzel tapinthatóbb. Talán még Mileken is némi kétely futott át, mikor jeleztem, hogy a következő estére már elérhetjük a vidéket, amit keresnek.
– Honnan tudjuk, hogy igazat mondasz? – horkant fel az egyik lengyel.
– Sehonnan – mondtam. – Meg kell bíznatok bennem továbbra is.
– Csakhogy ezt már nem tudjuk garantálni.
– Sajnálom, uram, de ön szerint, ha a forrást olyan könnyű lenne megtalálni, nem itt lenne már a fél világ, hogy igyon belőle?

A nagydarab lengyel hámló, sebes arca ismételten oly pirossá vált, mint amikor leégett kint a napon. Ajkai összeszorultak, nyakán az erek kidagadtak. A félelem és kilátástalanság szavaimra mély és sötét dühvé formálódtak benne.
– Te arcátlan!
– Elég legyen! – csitította le Milek. – Tartogasd az erődet! Ha holnap el is érjük a helyet, ahol a forrásnak kéne lennie, akkor is csak kettő darab napunk marad, hogy rá is találjunk. Talán három, ha beosztjuk a vizet.
– Több maradna, ha kevesebben lennénk – vágta közbe a nagydarab férfi, és valamennyien szúrós pillantásokat vetettek rám.
– Nyugalom, uraim! – szólalt fel István békésen, az egyik öszvért simogatva. – Lehet, hogy több vizet nyernétek nélküle, de a térképet is eldobnátok vele. Itt vesznétek mind a sivatagban.
– Én a helyedben csendben maradnék, idegen – szólt egy másik férfi. – Lehet, hogy rá szükségünk van, hogy kivezessen a sivatagból, de rád nem. Te csak itt a vizünket pazarolod.
– Csendet! – szólt Milek.
– Ugyan már, barátom. Azt hittem, kalandozni jött ide. A kaland azzal jár néha, hogy a kalandor nem jut haza. De ezzel ugye számolnia kellett volna, és talán inkább otthon maradnia.

A lengyel a szemében mélységes dühvel a fegyveréért kapott. István ugyanolyan nyugalommal tekintett a fegyvert ráfogó férfira.
– Elég legyen! – adta ki parancsba Milek, és elvette a puskát a férfi kezéből. – Ezzel a vitával nem érünk el semmit. Holnap elérjük a területet. Ott adunk magunknak 2–3 nap időt, hogy kutassunk, azt követően pedig visszafordulunk.
– Mi lesz, ha nem találunk semmit? – kérdezte az egyik lengyel.
– Jobban felkészülve visszatérünk – mondta Milek.

A nap lassan feltűnt a horizonton. A lengyelek felverték a sátrat, és a nap első sugarainál nyugovóra tértünk. Legalábbis a többségünk. Bennem valahogy ott motoszkált a félsz, hogy álmomban elmetszik a torkomat. De rajtam kívül mást sem nyomott el az álom, István is ébren volt. Maga elé meredve elmélkedett.
– Miért nem alszik, uram? – tettem fel a kérdést.
– Nem tudok aludni.
– Ön is fél?
– Tőlük? Nem, egyáltalán nem félek. Gondolkodom. Vajon azzal, akiért ide jöttem, mi történhetett.
– Uram, nem tudom, mi történhetett, de ha kivezették ide a sivatagba, és nem tért haza, valószínűleg már nem él. A nap könnyen elragad itt kint bárki emberfiát. Nem szeretném elszomorítani.
– Jusef! Nem vagyok szomorú. Tisztában vagyok vele, hogy a barátom már halott.
– Csakugyan? De akkor miért?
– Mert anno tettem neki egy ígéretet. Ha bármi szüksége lenne rám, megsegítem. Ezt már ugye nem tudom teljesíteni, de tartozom neki annyival, hogy megtudom, mi történt vele.
– Honnan tudja, hogy itt járt? Honnan tudja, hogy mi is történt vele?
– Egyszerűen megérzem. Hívott, hogy segítségre van szüksége, és márpedig ha valakinek rám van szüksége, annak alapos indoka van.
– Ki maga?
– Erre nem olyan egyszerű válaszolni. Kérdezzen mást!
– Honnan tudja, hogy itt járt? Honnan tudja, hogy mi is történt vele?
– Régen adtam neki egy ajándékot, amivel a világ bármely pontján elérhet engem.
– Miféle ajándékot?
– Egy ezüst dobozt, ami hosszúkás és kerek. Rovással van belevésve: „Hívj, ha kellek, barátom, és én megkereslek.” Hiszed vagy sem, de ha megtekerik, kéken izzanak rajta a szavak, és varázsos dallammal árassza el a levegőt.

Elnémultam. A szám kiszáradt, a homlokomról a veríték a szemembe folyt.
– Tudom, hogy a barátom halott. Azt is tudom, hogy találkoztál vele. A doboz… nem tudom, hogyan került hozzád, de tudom, hogy hazudsz róla. Nem teszek fel kérdéseket, mert úgyis hazudnál róla. Inkább kivárom a fejleményeket. Jusef! Te egy tisztességes és bátor ember vagy, ezt őszintén gondoltam. De hidd el nekem, ostoba vagy, ha azt hiszed, tőlük kell rettegned.
A férfi utána elnémult. Nem mondott több szót, nem fenyegetett, csak elővett egy régi, viseltes könyvet, és beletemetkezett.

A nap nem tűnt még el a horizontról, de érkezett már az alkony, erősen nyugat felé loholt. Milek ekkor adott parancsot az indulásra. Nem kívánt sok időt elfecsérelni, inkább sietve folytattuk az utat.

Elértük lassan az első útjelző sziklát.
– Lassan közeledünk – mondtam. – Ha arrafelé folytatjuk az utat, még három sziklát találunk, utána pedig egy magányos oszlopot. Valahol arra terül el az, amit önök keresnek, de mint a legenda is tartja, Kurgarru és Kalaturru végez mindenkivel, aki oda merészkedik.
– Majd odaérve meglátjuk – mondta Milek.

Folytattuk hát az utat a sivatagban, lépésről lépésre, szikláról sziklára. Majd az utolsó szikla után már tisztán kivehető volt a holdfényben a magányos sziklatorony sziluettje.
– Ott van, jó uram – mondtam. – A torony, amelynek lábánál a barlang, aminek mélyén állítólag az élet vizének forrása rejlik. A hely, ami felett Kurgarru és Kalaturru őrködik.
– Démonok? – kérdezte kételkedve az egyik lengyel.
– Gólemek. Agyagból és sárból formált teremtmények, akikre Enki, az istenek istene rábízta Innin, a termékenység istennőjének forrását.
– Gyerekmese – mondta a lengyel.
– Hiszel annyira az örök ifjúság forrásában, hogy eljössz ide a világ végére, de kételkedsz az azt védő gólemekben? – kérdezte a lengyeltől István.
– Fejezzétek be! – utasította őket Milek. – Ha léteznek a gólemek, ha nem, lassan indulunk meg. Kört veszünk fel, és minden irányba célt szegezünk. Lassan, de biztosan elér minket a pirkadat. Addig, a pillanatig, míg el nem kezd felkelni a nap, nem indulunk.

Nagyjából így is tettünk. A szikla mögött tábort vertünk, és vártuk a felkelő nap első sugarait. A lengyelek egy része elaludt, mint akinek semmi félnivalója nincs, míg Milek és két társa bőszen készítették a fegyvereiket. Egyetlen, rajtam kívül, aki nem tartozott a két csoportba, az István volt. A férfi a terv megszületésekor önként vállalta, hogy őrködik a tájon, és felpattant a szikla tetejére, ahonnét törökülésben őrködött a pirkadat emelkedéséig.

A sziklatoronytól keletre voltunk. Így a nap első sugarai mögöttünk törtek elő. Mikor eljött eme pillanat, tevékre és szekérre kaptunk, és lassan, de biztosan a szikla felé indultunk. Milek terve: megyünk, míg el nem érjük a sziklát, és addig felderítjük, valóban van-e oly fenevad, ami veszélyt jelent ránk nézve. Majd, ha biztosnak tűnik a levegő, nekiállunk a keresésnek.
Lassan, de biztosan ment a karaván a nap első lágy és még hűvös sugarainál. Nyugalomban elértük az első sziklát, majd a másodikat. De a harmadik már más volt. A harmadik szikla után a tevék és öszvérek nyugtalanná váltak.
– Fékezd a jószágot! – parancsolt Milek. Azok viszont továbbra sem nyugodtak meg.

Majd hirtelen a kételkedő lengyel leugrott a tevéről.
– Nincs itt semmilyen szörny! – kiáltotta. – Egy oroszlán, vagy egy leopárd kószálhat talán itt, ami felzaklatta a tevéket. Egy bőr otthonra.
– Nem tudom, milyen bundája lehet annak az oroszlánnak vagy leopárdnak, ami itt a mély sivatagban megél, de nem hiszem, hogy emlékezetes lenne – mondta gúnyosan István.

A lengyel rászegezte a puskáját.
– Elég már belőled! – fenyegetőzött.
– Megállj! – adta ki a parancsot Milek.

Majd István eddig nyugodt, gúnyos tekintete megváltozott. Mindkét tenyerét a szekérre tette és figyelt. Pár pillanat, és én is érezni kezdtem. A föld remeg. Tudják, hogy itt vagyunk. A lengyel továbbra is csak mondta, szitkozódta a fenyegetéseit, pedig már a remegő föld tisztán érezhető volt. Milek riadtan rám nézett, majd huss! A földből egy sűrű porfelhő emelkedett ki, ami felénk száguldott, és előbb az ordítozó lengyelnek, majd a szekérnek csapódott, ami szilánkokra tört.

Az állatok megvadultak, mi pedig a felvert porban semmit nem láttunk.
– Mindenki! Hozzám! – adta ki a parancsszavakat Milek!

Én már tudtam, ez mit jelent. A felhőben a hangtól ellentétes irányba siettem. Majd tisztulni kezdett a levegő. A hét emberből három volt egy kupacban. Milek meglátott és felém kiabált.
– Gyere! Gyorsan! – majd egy újabb porfelhő emelkedett ki és csapódott a kupacba. Utána néma csend.

Leszállt a felvert homok a földre, és a földön fekvő testek felett a két gólem: Kurgarru és Kalaturru. Felvették a testeket – szó szerint ötöt –, és elindultak a torony felé. Majd, ahogy elmentek mellettem, az egyikük mély, dübörgő hangon megszólalt.
– Jöjj velünk! Az úrnő hivat.

Életemben először szóltak hozzám, életemben először hivatott az istennőm, életem legnagyobb megtiszteltetése ért engem. A bölcsek, akik engem vezettek be az istennőnk hitébe, regéltek a jutalomról, amit azok a szolgák kapnak, akik fáradhatatlan akarattal és tiszta elköteleződéssel szolgálják őt. Sosem gondoltam, hogy ezt ő meglátja bennem, vagy hogy lelkem hűsége tényleg oly nemes-e hozzá, de úgy tűnik, igen. Nem is törődtem azzal az öttel, akiket a gólemek vittek, ahogy a hiányzó kettővel sem. Biztos elhagyta őket az élet a támadásban. Így már nem kellenek neki, így már értéktelenek az úrnő számára. A sivatag majd felemészti őket, és ismételten csak nagyobbá válik. Talán elnyeli egyszer az egész világot is.

Lassan elértük a sziklatornyot, aminek a lábánál egy barlang terült el. A bejáratot kisebb-nagyobb sziklák szegélyezték, jól elrejtve a távolból figyelő szemek elől. Ilyen közel még sosem jártam itt. Vajon mi fog elém tárulni odalent? Milyen csodát látnak majd halandó szemeim, és mi lesz porhüvelyem jutalma? A barlang nyirkos volt, sötét és hűvös. Párás fuvallat simította végig a testemet. Sötét volt, a napnak semmi fénye sem sütött már be ide.
– Csak kövesd a lépteink hangját! – mondta ismét a dörmögő hang.

A hang és a boldogság elbódított. Folytattam hát az utat, míg a távolban halovány kék fényre nem lettem figyelmes. A falon hullámok táncoltak, és mint a szeles tenger hangja, úgy zúgott a hullámok zaja. Elértük a kék fényt. Egy hatalmas teremben találtuk magunkat, egy gigászi tárnában, mely egy tavat rejtett magában, egy tavat, melyből a kék fény áradt.
– …. . – szólt egy halovány hang. – …. . Hol vagyunk? – Milek volt az a gólem hátán.
– Ott, ahova szeretett volna menni, Milek. A forrásnál. Innin istennő forrásánál.
– Hogy mi? Életet nyerünk? – kérdezte ostobán.
– Valaki igen, de azok nem önök lesznek. A víz nem adhat csak úgy életet. A víz táplálja Innint, és táplálhatja azt az embert is, aki iszik belőle. De a vizet szintúgy táplálni kell. Életet csak élettel lehet pótolni.
A gólemek ezután a víz partjához közel levágták az öt férfit a földre. Ekkor valamennyien már felocsúdtak. A földön hevertek gyengén, sérülten és értetlenkedve, majd az egyikőjük a vízre pillantott. Egy sárkígyó kúszott ki belőle, és megragadta a férfit a bokájánál fogva. Ő felordított és menekülni, kúszni próbált, de a sárinda visszarántotta a part közelébe. A férfi bőre szürkülni, majd feketedni kezdett, és rémült arckifejezésben előbb agyaggá, fekete agyaggá vált, majd formáját valamiképp megőrizve összeesett. A férfiak körbenéztek. A föld tele volt agyagba zárt emberi formákkal, kalandorok földi maradványaival. Egyes arcuk megmaradt, megőrizve az utolsó pillanatok rémséges emlékét. Pánikba estek, gyorsan kúszni próbáltak minél távolabbra a víztől, de a sárkígyók megragadták őket, a vízpartra rántották, szétzúzva előző emberek agyagtesteit, majd kiszívták belőlük az életet, új szobrokat alkotva.

A halálhörgések és sikolyok elmultával csend szállt a barlangra. Talán csak pillanatokig tartott, de én sokkal többnek éreztem. A két gólem, Kurgarru és Kalaturru letérdeltek. A föld pedig remegni kezdett, a víz pedig zavarossá vált, a teteje habzott a rázkódástól. Egy szikla emelkedett ki belőle, egy szikla, melybe egy trón lett vésve, a trónon pedig egy gyönyörű, telt keblű, hosszú fekete hajú, halovány barna bőrű, mezítelen nő ült. Gyönyörű volt, mély, kietlen fekete szempárral. Egyszerűen nem lehetett róla elhinni, hogy nem egy istennő.
– Te vagy hát …?

Nem jött belőlem a szó a csodálattól.
– I… igen, úrnőm – mondtam letérdelve.
– Gyere közelebb … Csak bátran. Nem bántalak. Az utolsó igaz hitű hívőm vagy már ezen a világon.
– Valóban nem vagyunk már sokan, de az utolsó nem én vagyok.
– Már csak benned érzem azt a tiszta hitet, amire egy istennek szüksége van. Azt, amit jutalmazni akarok, és azt, amit munkával látnék el.
– Megtisztelsz, úrnőm.
– Papom és kegyeltem évszázadok óta nem zengte az igémet e földön. Változtatni szeretnék mindezen. Szeretnélek felkérni, hogy nevesítsd jóságomat, igazságomat és hatalmamat, és gyűjts több és több hívet a számomra. Szeretnék ismét kilépni a homályból, és újra az emberek felett uralkodni.
– Köszönöm, úrnőm, a megtiszteltetést, örömmel elvállalom e kegyes küldetést, de félek, se hangom, se tisztségem nincs, amit latba vethetnék.
– Ettől ne félj… Nem hagylak magadra. Felajánlom hát a vizemet, hogy hangom, akaratom és erőm a tiédén szóljon, és jutalmul szolgálataidért hosszabbra nyújtom az életed, amíg szükséged és szolgálatod hozzám köt. Így elfogadod hát?

A víz partján térdre borultam és megszólaltam:
– Igen, úrnőm. Szolgállak, míg lelkem el nem vész testemből, és még azután is.
– Most túl könnyű téged megvásárolni, ellenben azzal, akivel először találkoztam – mondta egy ismerős hang.

Hátrafordultam, és Istvánt tekintettem meg a barlang szájánál.
– Ki vagy te, hogy be mersz lépni a termembe? – kérdezte szigorúan Innin.
– Innin istennő, ha nem tévedek – mondta István.
– Kérdeztem valamit, féreg.
– Pont olyan gőgös és ostoba, mint bármelyik másik isten. Unalmas.
– Sértegetni merészelsz, te pondró?
– Ugyan, kérlek. Hallottam már rosszabb jelzőket is. Erőltesd meg magad kicsit.
– Ku…, Gu…! Hozzátok ide, mint áldozatot!
A két gólem felállt, és István felé rohant. Ő nyugodtan állt, majd hirtelen egy kardot előrántva lefejezte az egyik gólemet, és elugrott a másik elől. A lefejezett gólem alig pár pillanat múlva ismét egésszé vált, és újra támadásba lendültek, ami ellen István ezúttal csak kitért.
– Nézd… mi jár a szembeszegülőkkel – mondta nekem Innin.

István eldobta a kardját, és kitérései között a kabátjában kezdett kotorászni. Kisvártatva pedig előhúzott belőle valamit. Két pálcát, amit egy zsineg kötött össze a két végén. A két pálcát pont olyan vésetek díszítették, akár az enyémet, és pont mint azon, rajtuk is kék fény hullámzott végig. István szétrántotta a pálcákat, és az agyaggigász felé lendítette a madzagot. Az körbefonta a monstrum nyakát, és megrántotta a zsinórt. A fej ismét leesett, de most nem nőtt újra a szörnyhöz, nem mozgott a test tovább. Helyette a fekete agyag száradni és repedezni kezdett, majd töredezve széthullott.
– Ez lehetetlen! – mondta riadtan Innin.

Majd nem sokra rá a másik gólemet is kettéhasította derekától a válláig. Az összeset, és mint a párja, darabokra hullott. Ezt követően István nagy nyugalomban eltette a madzagot, és felvette a kardját. Én előkaptam a pisztolyt, amit még Meliktől vettem el, és rá szegeztem.
– Csináld… Öld meg! – utasított Innin.
– Én a helyedben nem tenném – mondta István, amíg felém sétált.
– Állj meg! – kiáltottam.
– Öld meg! – utasított Innin, és meghúztam a ravaszt. Egyszer, majd kétszer, majd harmadszor, és végül negyedszer. Mind a négy lövés István mellkasába fúródott. Ő pár pillanatra megtorpant, majd ismét elindult.
– Ez lehetetlen – döbbentem le.
– Nem. Ez egy átkozott – mondta Innin. – Valaki, akit örök nyomorúságra kárhoztattak.

Én előkaptam a késemet, és lerohantam Istvánt. Ő csak felém legyezte a kardját, és a combjaimba, valamint a jobb kezembe mély vágást hasított. A fájdalomtól felüvöltve összeestem.
– Nyughass… – mondta István, és továbbra is Innin felé vette az irányt. Szépen, lassan, nyugodtan járt.

Az istennőmre tekintettem, és nem hittem a szememnek. A tekintetére félelem ült ki. Őszinte rettegés egy embertől.
– Ne tedd! Bármit megadok neked, ami a módomban áll – rimánkodott Innin. Rögtön elszállt belőle minden isteni mivolt.

István megállt a tó partjánál. A csápok nem kúsztak ki érte. Nem ragadták meg, és nem változtatták agyagszoborrá.

István elővett az övéből egy kést, és megszólalt:
– Áldozatot akartál tőlem, igaz, Innin? Hát megadom neked – mondta István, és a kés hegyét végigsimította a tenyerén.

A vére belecsepegett a vízbe, mire az forrni és pezsegni kezdett.
Innin felkiáltott fájdalmában. Őrjöngeni és vadul verdesni kezdett. A sziklatrón is behasadt.

A levegőt forró vízpára lepte be, a barlang sziklái pedig hullani kezdtek. A tóban a víz vadul hullámzott, elmosva az agyagtestek sokaságát. Pillanatról pillanatra közelebb értek hozzám, és ahogy a testemre cseppentek, égetni, marni kezdték a húsomat. A sebeimtől azonban mozdulni sem tudtam.

István a barlang szája felé sétált, mikor elment mellettem, csak ennyit mondott:
– Sok ember vére tapad a kezedhez. Némelyikőjük arcát utolsó pillanataikban meg is nézhetted. Mikor beléptél ide, akkor is előtted voltak. De benned sem bűnbánat, sem szégyen nem kavargott, így hát nem érdemelsz te sem jobbat. Maradj hát, és pusztulj el az istennőddel te magad is. Felejtsen el titeket ez a világ – azzal kisétált a teremből.

Én a tó kőtrónusára tekintettem, ahol az istennőm egykori gyönyörű alakja egy mállott, torz valamivé vált, és ahogy kínjában vergődött, darabok szakadtak le róla. A hullámok aztán elértek, fájdalom söpört végig rajtam, ahogy a húsomba forrt a víz, majd a fájdalom megszűnt, és elragadott a mély, kietlen sötétség.

Lies Istvans Geschichte weiter – die komplette Novellensammlung ist jetzt verfügbar!